Duplakomfort

A cigit igazgatta a porcelán hatású, sötétkék hamutartó kis vájatában folyamatosan és elszántan, pedig ő is látta, hogy nem lesz úgy, ahogy szeretné, mert eléggé remegett a keze. Állandóan kissé ferdén állt, mint egy mini távcső. Nézegette hosszasan, olvasgatta a feliratot rajta, amit nyilván jól ismert. Most ezzel próbálkozott, hogy igazgatja, nézegeti, de a lehető legtovább nem gyújtja meg, csak elképzeli. Vannak ezek a napok, amikor ebbe kapaszkodik, a cigibe, legszívesebben úgy markolná, mint a buszon a kapaszkodót szokás, de akkor szétmállik a keze között az, amibe kapaszkodna. Gyengéden kell szorosan markolni, valami ilyesféle paradoxonba önthető ez, tehát hogy ő maga szoros markolásnak érezze, de a cigi gyengédnek, mégis meg tudjon kapaszkodni ebben a vékony dohány- és papírtekercsben. Milyen fura kis kapaszkodó vagy te – gondolta –, egyszerre segítesz és ártasz. Már vagy negyedjére villant fel a telefon, biztosan Alex írt, folyamatosan írkál a ReMate chatjén, a végén le lesz tiltva – mosolyodott el magában. Pedig! Pedig egyszerűbb lenne a helyzet. Az online társkeresésben az a jó – morfondírozott gyakran Ria –, hogy ki lehet lépni a virtuális térből, amikor be kéne lépni a fizikai térbe. A fizikai tér ugyanis iszonyatos tud lenni, ahogyan némelyik beszélgetés, némelyik randi is. Tök felesleges.
          Egy Bátorfi-kötet hevert előtte, keményfedeles, szinte fekete-fehér borítóval, benne valami szürrealizmusba oltott szocreállal, mint egy igazi Mayer-regény, alatta néhány fokkal elforgatva pedig egy Busho a maga életbölcsességeivel. Ebből szokott szemezgetni a beszélgetéseibe, meg ebből szokott posztolni, hogy ne kelljen gondolkodni, mert az néha nagyon fárasztó, és úgyse vezet eredményre az se, amit gondolkodással próbál kivitelezni ebben a közegben; de egyébiránt közhelyesnek tartotta, mármint Bushót. Emellett volt a kék hamuzó, amellett a telefonja, utánuk a kopott parketta, aztán az ablak párkánya, ami felett porszemcséket szemlézett a késő délutáni napfény. Mivel ősz van, ez egy hidegebb délután, de nem csak ezért hideg, hanem mert ő is hűti hangulatilag, az idegességével. Ja, igen, a Bátorfi-Busho alatt, a kisasztal polcán volt a Valeriana, abból mindig volt ott, be is kapott gyorsan még két szemet. Úgy számolta, hogy egy olyan 50 perce van még az indulásig, tehát most praktikus bevenni az utolsó két esemény előtti tablettát, ahogy magában nevezni szokta. Tehát kábé 50 perc, addig elszív két cigit, illetve el nem szív két másikat, így nagyjából 10 perces közökre tudja osztani a maradék időt. Hasmenése 30 perce nem volt, 60-nál tartotta biztonságosnak – már amennyire ez a szó általános, köznapi jelentését esetében be tudja tölteni – az indulást. Lehetne addig még mit csinálni egyébként, de tudta, hogy nem fog tudni. Ha megpróbálta valamivel elterelni a gondolatait, folyamatosan arra gondolt, hogy most terelnie kell a gondolatait. A Bátorfi is ezért van csukva, hiába írt rövidprózákat, nem lehetett azokra koncentrálni ilyenkor, és ha mégis megpróbálta olvasni, folyamatosan azt látta a papíron, hogy „Tereld el a gondolataidat az indulásról”. – Hát köszi, Bálintkám – gondolta – hát köszi, írhattál volna mást is. – Milyen fura, hogy a feszültségszinttől függ, hogy mit látni egy papíron, hogy mit olvasni a sorokban, és mit közöttük.
          Pakolgatni kezdte a kis bizbaszokat a könyvespolcon, de mivel ennek se sok értelme volt, abbahagyta. Kicsit éhesnek érezte magát, de már mindegy, ezen most nem tud segíteni, azon segíteni legfeljebb az indulás előtti 60. percig lehet, de praktikusabb annál is korábban, különösen ténylegesen kifejlődött osmoticus diarrhea esetén. Majd nem tudja, mi lesz, majd kibírja valahogy, talán este tízre hazaér, esetleg kilenc körül már, ha úgy alakul, rá mer próbálni egy zsömlére, vagy ami hasonló egyszerűt kapni lehet este Dilaszeg belvárosában. Kábé semmit, ezt tudta, de ilyenkor elhessegette, arra ráér majd este kilenckor ráeszmélni.
          Mert egyébként meg vágyott színházba, és nem is csak a Tarkány Gizella Circus előadásaira, hanem a fent említett Mayerről elnevezett Mayer Asztrik Színházba is. Sőt, hát igazából a Mayerbe szívesebben ment volna – igaz, csak egy kamaradarabra a kisszínpadra –, mert azért jóval kulturáltabb, tisztább, mint a Gizellának helyt adó koszlott épület. Ezt nem merte felvetni, hogy inkább a Mayerbe menjenek, mert félt, hogy akkor viszont egy rendes kétfelvonásosra akarja vinni Alex, ami kész katasztrófa, ott kétszer kell túlélni mindent, a Gizellában viszont eleve csak egyfelvonásosok vannak. Azért is próbálgatta a cigit, ezt a nézős verziót, mert úgy kalkulált, hogy ha 80-90 perc körül van egy darab, akkor ha azalatt nagyjából ötször teszi meg, hogy nemrágyújt, akkor az ki is adja a játékidőt. A telefonján – ahogy most ötödjére le is ellenőrizte – beállította az emlékeztetőket 19:15-re, 19:30-ra és így tovább 20:30-ig, hang nélkül, csak rezgőre. Ha elég gyors, nem fog zavarni senkit, de így tudja mérni, hogy mennyi van még hátra, csak annyit kell mindig megjegyeznie, hogy hányszor rezgett eddig.
          Még olyan 40 perc volt indulásig, ami alatt az előző két bekezdést ismételgette párszor, aztán a biztonság kedvéért elment a toalettre, tényleg utoljára ellenőrizte, hogy van-e a neszeszerében néhány Valeriana és néhány hasfogó, amit éppen talált, és nem is tudva, hogy milyen őrülten jól nézett ki, de tudva, hogy mennyire reszketett, végül valahogy kitámolygott a Wakler utcai lakásából.

Nem a Tarkány Gizelláig kellett ám mennie, mert Alex ragaszkodott hozzá, hogy előtte igyanak egy kávét az Őszintében, ezért előbb a Láter-térre kellett tehát elzötykölődnie a villamoson. Ez konkrétan 5 megálló, nagyjából 7 perc, esetleg 8, ha pirosat kap a Müncheni útnál, plusz ugye kibandukolni a megállóba, meg a végén betiplizni az Őszintébe, cakkompakk 15 perc, azt ki lehet húzni egy levegővel. Így kalkulált, és így is tett, tényleg úgy nézett ki, mint aki egyszer sem lélegzett ezalatt; pedig de, pici, szapora kapkodásokkal lendítette túl magát minden másodpercen és minden méteren. Az Őszintébe egyáltalán nem szeretett volna menni színház előtt, meg sehova se, de érezte, hogy nem tud értelmes indokot felhozni. Legalább civilizált hely civilizált mosdóval, cserébe majd nézi, ahogy mások esznek és isznak, Alexnek meg majd mond valamit, vagy akkor kér egy ásványvizet, esetleg egy pogácsát. Vagy véletlennek feltüntetve, de direkt olyan sütit kér, amiben nem feltűnő módon, de egyértelműen van tejtermék, aztán akkor laktózintoleranciára tud hivatkozni, az is jó lehet egynek. Ez lett a terv, ezt a villamoson sikerült kigondolnia, amitől egy picit nyugodtabb is lett – igaz, jóllakottabb nem. Leszállt, gyorsan berohant a mosdóba, hátha még nem érkezett meg Alex, aztán a megbeszélt üzlet közelében megállt, hogy megpróbálja kitalálni, melyikük az. Utálatos volt ez a része minden első találkozásnak, azért mégiscsak volt esélye, hogy egy tök más ember bukkan fel, mint akire számítani lehetett, és akkor ott mi van? Hogy lehet abból kijönni egyáltalán valahogy? Ezen pörgött, a gondolataiba merülve, vészforgatókönyveket lapozgatva, amikor megszólították:
          – Ria?

*

Ez a fura udvariaskodás, ez az esetlen esendőség minden első találkozás bája, vagyis nem, pont azt látjuk, hogy nem mindenkinél, mert van, akinek ez nem bája a találkozásnak, hanem a baja. Ahhoz képest egészen jól sikerült, a zavart mosolyok, a tétova mozdulatok a pláza folyosóján, a tömegben hozzájuk súrlódó nagy bevásárlószatyrok sietős lifegése elvezette őket az Őszintébe. Találtak egy asztalt egészen a sarokban, leültek, és mire eligazgatták magukat a székeken, fel is bukkant a pincérlány.
          – Azt hiszem, én csak egy ásványvizet kérek – mondta Alex, és Riára nézett – ha nem haragszol.
          Riának hatalmas kő esett le a szívéről, de fontos volt, hogy ezt ne mutassa, ezért a lehető legsemlegesebb, visszafogottan vidámnak hatónak hitt hangján válaszolt:
          – Jaj, ne hülyéskedj, miért? Egyébként én is!
          – Biztos?
          – Persze-persze!
          – Vagy kérjek mást?
          – Ne, nem! Mármint hogy amit szeretnél, azt kérj!
          – De te kérhetsz mást is!
          – Tudom, persze, de jó lesz így, köszi! – és egyben a pincérlányra is rámosolygott, hogy lezárja ezt a kissé kényelmetlen párbeszédet. Merthogy ez tök jól sikerült, örült is neki nagyon, hogy nem kell magyarázkodni – a párbeszéd azért volt kényelmetlen, mert félt, hogy végül annyira megszánja Alexet, hogy mégis valami olyat kér, amit nem is akar, mert látszott a srácon, hogy kínlódik, mintha azt gondolná, hogy ő azt gondolja róla, hogy nincs pénze másra. Nyugi, súgta a belső hangja magának, és ezt próbálta sugározni Alex felé is.
          Alex tényleg kényelmetlenül érezte magát, és erre előre készült, de még ahhoz képest is rossz volt, mint mindig. De hát ezen túl kell lenni, gondolta, most mit csináljon? Mivel nem érezte még meggyőzőnek magát, magyarázkodásba menekült.
          – Az az igazság, hogy pár kollegával kiugrottunk munka után egy hambi-kóla vonatra, és tök tele vagyok – kezdte, pedig kopogott a szeme az éhségtől, hiszen most fél hat van, ő pedig valamikor négy körül evett néhány biztonságosnak ítélt kétszersültet. A kétszersültről egész gyerekkorában azt hitte, hogy hús, valamiféle szárított sonka. Mennyivel ideálisabbnak képzeli a világot a gyermek, mint amivel a felnőtt énje később szembesül, csodálkozott rá keserűen, amikor először látott életében ilyen ételt. Ugyanakkor ez az étel egyfajta megmentőjeként lépett fel, ettől még sosem volt semmi baja. Fontos volt, hogy legkésőbb az indulás előtti 60. percben egyen, de inkább egy kicsit korábban, mert a feszültséghez a vékonybél termeli a hormonokat, márpedig ha a vékonybél beindul, ott a beltartalomnak maradása nem sokáig van. Így jött az ötlet, hogy majd azt fogja mondani, hogy volt egy előre nem látható, és le sem mondható random kajálás, akkor hátha nem lesz fura, hogy kávézóba hívja Riát, de még kávét sem iszik. Amúgy ivott volna, ha otthon van, de így nem, innen még át kell menni a Tarkányba, ott kivárni a kezdést, aztán kivárni a darabot, és utána meg ki tudja, mit tartogat még az este, fontos stabilnak lennie, és fontos, hogy ne a zsigereire kelljen koncentrálnia, hanem Riára tudjon figyelni, elvégre úgy elbűvölte ez a lány, hogy az elmondhatatlan.
          – Igen, ismerős – válaszolta Ria mosolyogva, és azt csak magában tette hozzá, hogy mások elmondásaiból, illetve nagyon régi saját emlékeiből ismerős, mert amióta vannak ezek a hasi gondok, ahogy a családban jótékonynak vélt eufemizmussal nevezik a generalizált szorongását, azóta ilyenre nem mert vállalkozni. Mert volna egyébként kedve, ha hozzá közelebb szervezik, de mindig a Filantári negyedben gyűltek össze, egyszerűen azért, mert az volt trendi. Közben lopott sóvár pillantásokat vetett a másik asztalon kupacba rendezett pogácsákra.
          Alex ugyanezeket a pogácsákat leste ugyanilyen lopott pillantásokkal, és próbált úgy nyelni nagyokat, hogy kívülről ne látszódjon. A férfiaknak ez nehezebb, az ádámcsutkájuk azonnal elárulja őket, ezt leplezendő elég gyorsan kortyolgatta a vizét.
          – Gyakran jársz a Gizellába? – kérdezte Ria, mert relatív gyakorlatlansága ellenére is tudta, hogy mindig a nők oldják meg az ilyen helyzeteket.
          – Ah, pfű, hát – hápogott meglepetten Alex, és úgy csinált, mintha csuklana egyet – nem is tudom, mi számít annak – folytatta, de gyorsan rájött, hogy ez így nem jó, a végén még mond egy mérőszámot Ria, és akkor minden kiderül. – Mármint úgy értem, hogy néha-néha, vannak darabok, amiket szívesen nézek. És te? – zárta gyorsan kérdéssel a választ, mert az előny annál van, aki kérdez.
          – Ó, én nem túl gyakran. Én sokat olvasok, csomó filmet is nézek, már művészfilmekre gondolok főleg, de valahogy színházba ritkábban jutok el – összegezte Ria, hogy négy éve nem mert elmenni se a Tarkányba, se a Mayerbe (pedig mindkettőben volt Bátorfi-darab is műsoron), meg nagyjából sehová, ezért otthon kénytelen dekkolni, és csak a könyvek meg a filmek maradnak neki.
          Innentől kezdve már egész jól elbeszélgettek az olvasmányélményeikről, és még azt is meg tudták tárgyalni, hogy Busho egy irtó nagy pojáca, de jót lehet röhögni rajta, hogy hányan komolyan veszik a közhelyes bölcsességeit. Hat után kicsivel meg már indulni kellett, hogy időben odaérjenek.
          Egyszerre léptek ki az Őszintéből, és egyszerre gondoltak rá, hogy a biztonság kedvéért muszáj volna mosdóba menniük, így hát egyszerre szólaltak meg:
          – Nem baj, ha beugrom a mosdóba?

*

Az úton Alex igyekezett Riára terelni a figyelmét arról a képről, ami az álmaiban és az utcán jártában is gyakran felbukkant benne: hogy lényegében minden ember egy tömlő, tulajdonképpen olyan, mint egy giliszta, hogy felül bemegy valami, amit megeszik, és ki tudja, mikor, milyen hirtelen tör ki a másik végén, miközben fenyegető, idegőrlően lassú perisztaltikus mozgást produkálva hömpölyög végig benne. Ebben a képben az volt érthetetlen, hogy ezek a mások hogy tudják mégis szabályozni, hogy az utóbbi esemény hogyan és mikor történjen meg, és az volt frusztráló, hogy a jelek szerint valahogyan tudják, és ő ezt a tudást már nagyon rég elvesztette. Ő rettegett, hogy ez a tömlő bármikor kinyílhat, és szinte csodálta azokat, akiknek nem.
          Háromnegyed hétkor be is léptek a Tarkány Gizella Circus épületébe, és miközben éppen Bátorfiról, meg erről az egész szubkulturális körről – Pisztráng versei, a dilaszegi zenekarok, például a saját bevallásuk szerint kierkegaardi értelemben vett punkot játszó Oltatlan Mész új számai stb. – beszélgettek nagy beleéléssel, mindketten vacogtak. Megint ez az őszi idő, gondolták, de tudták – egymástól külön-külön –, hogy az előttük álló közel két óra hozza ezt a sarkvidéki hideget, és azt most muszáj valahogy kibírni, mégpedig úgy kibírni, hogy közben élvezzék, lássák, befogadják, és aztán témává tegyék a darabot; de minél előbb fel kell keresni a mosdót, feltérképezni, és vagy megnyugodni, hogy rendben van, vagy ha nincs, akkor legalább némi felkészültséggel rémülni halálra, így a belépést követően egyszerre szólaltak meg:
          – Nem baj, ha beugrom a mosdóba?

*

Ahogy végeztek a mosdóban, kézmosás közben mindketten arra gondoltak, hogy szívesen megkérdeznék a másikat, hogy minden rendben van-e, de mindketten úgy döntöttek, hogy inkább mégsem kérdeznek semmit, mert a végén még nekik is válaszolniuk kell rá. Kéztörlés közben a tükörbe néztek, és a tükörben a fáradt tekintetükbe. Istenem, elképesztő, milyen szigorú fegyelem kell ahhoz, hogy laza legyek, hogy milyen végtelen fárasztó frissnek tűnni, hogy milyen nehéz könnyűnek lenni – mondták maguknak, hozzátéve, hogy de ezt most meg kell csinálni, ezt most ki kell bírni, és itt belegondolták megszólításnak a saját nevüket, hát még az Oltatlan Mészt is ismeri, mit ismeri, szereti, mekkora jóság már, mi ez, ha nem közös hullámhossz? Ráadásul annyit jár mosdóba, mint én, és így végül is nem is olyan ciki!
          Hét órakor nyíltak ki az ajtók, és az emberek szinte megrohamozták a nézőteret, ahogy az érkezési sorrendes előadások előtt lenni szokott, hogy minél jobb helyre üljenek. Alex és Ria viszont csak a sorok szélén érezték magukat némi biztonságban, ezért az ajtónyitás előtt mindketten próbálták véletlenszerűnek tűnő módon úgy terelgetni magukat és egymást, hogy amikor az ajtó kinyílik, teljességgel elképzelhetetlen legyen a másiknak felvetni az ötletet, hogy igyekezzenek. Nos, hát ez sikerült is, elvégre mindketten ezt készítették elő, még ha nem is tudtak egymás szándékáról, és tényleg szélen, magasságban valahol a nézőtér közepén találtak helyet.
          – Jó ez, vagy keressek bentebbi helyet? – kérdezte Alex, és minden reményét abba vetette, hogy Ria nemleges választ ad.
          Ria egy pillanatra megijedt a kérdéstől, reflexből azonnal széles mosolyt öltött, és lehuppant a közepesen kényelmetlen székre, nehogy Alex tényleg másik helyet keressen.
          – Pont jó!
          – Ok! – könnyebbült meg Alex.
          A maradék öt perc ígérkezett a legnehezebbnek, innen már nem lehet kimenni, de még nincs elkezdődve. Ahhoz már csend van, hogy elnyomja a belső szirénát, de mivel társaságban vannak, egyfajta csendes, meditatív állapotba sem tudnak kerülni, amivel mintegy átlebegik ezeket a végtelen hosszú perceket. A feszengés közben Ria rájött, hogy még nem halkította le a telefonját, ezért elővette, benyomta, és megjelent a zárolási képernyő, rajta Scott Doherty a Jégcsákányok csillogásából. Alex felismerte, és mivel neki is ez volt az egyik kedvenc filmje, szinte felujjongott. Ria mosolyogva rápillantott, közben behúzta a feloldómintát, és mielőtt lehalkította volna, Alex meglátta, hogy a Ébresztőóra app van nyitva, és legalább 6 riasztás van beállítva, 19:15-től negyedóránként. Ria elkapta ezt a tekintetet, és lelepleződése ijedelmében villámsebesen kutatott valami hihető magyarázat után, de Alex megelőzte.
          – Én 20 perces közökkel szoktam – súgta a csendesedő nézőtéren, és szinte észrevétlenül megérintette Ria karját. – Kapcsold csak ki, majd mindig jelzek neked.

*

Folyamatosan könnyebbültek meg, és az előadás végére felszabadulttá váltak, ugyanakkor hullafáradtak is voltak. Bár igyekeztek nem mutatni, már tudták. Mennyivel könnyebb így, gondolták, és fáradtan felnevettek, szinte egyszerre:
          – Nem baj, ha beugrom a mosdóba? – kérdezték egyszerre, de már felszabadultan.
          Hirtelen két ismerős szempár nézett egymásra. Még mielőtt elindultak a mosdók felé, Alex azt súgta magának:
          – Ha esetleg úgy alakul, én ígérem, hogy két fürdőszobánk lesz.

(Budapest, 2023. november 11.)