Bánatnak szomjára
Bánatnak szomjára
Valamilyen Gusztáv
Bánatnak szomjára
(Tarkónlőtt képzelet)
(Bánatod szomjára)
Elhallgatott
Tarkónlőtt képzelet
Aludni tér az Isten
Egykedvűen csomózza
Mézesmadzagon
A drága perceket
Elhallgatott
Tarkónlőtt galambom
Türkizkék szerelmem
Nyakára tekerte
A mézesmadzagot
Isten, a szenvtelen
Királyságomra jövend megannyi kín
Kőbe vésve jel:
Mene, mene, tekel, ufarszin
(Budapest, 2004. július 27.)
[socialring]Duplakomfort
Duplakomfort
Valamilyen Gusztáv
Duplakomfort
A cigit igazgatta a porcelán hatású, sötétkék hamutartó kis vájatában folyamatosan és elszántan, pedig ő is látta, hogy nem lesz úgy, ahogy szeretné, mert eléggé remegett a keze. Állandóan kissé ferdén állt, mint egy mini távcső. Nézegette hosszasan, olvasgatta a feliratot rajta, amit nyilván jól ismert. Most ezzel próbálkozott, hogy igazgatja, nézegeti, de a lehető legtovább nem gyújtja meg, csak elképzeli. Vannak ezek a napok, amikor ebbe kapaszkodik, a cigibe, legszívesebben úgy markolná, mint a buszon a kapaszkodót szokás, de akkor szétmállik a keze között az, amibe kapaszkodna. Gyengéden kell szorosan markolni, valami ilyesféle paradoxonba önthető ez, tehát hogy ő maga szoros markolásnak érezze, de a cigi gyengédnek, mégis meg tudjon kapaszkodni ebben a vékony dohány- és papírtekercsben. Milyen fura kis kapaszkodó vagy te – gondolta –, egyszerre segítesz és ártasz. Már vagy negyedjére villant fel a telefon, biztosan Alex írt, folyamatosan írkál a ReMate chatjén, a végén le lesz tiltva – mosolyodott el magában. Pedig! Pedig egyszerűbb lenne a helyzet. Az online társkeresésben az a jó – morfondírozott gyakran Ria –, hogy ki lehet lépni a virtuális térből, amikor be kéne lépni a fizikai térbe. A fizikai tér ugyanis iszonyatos tud lenni, ahogyan némelyik beszélgetés, némelyik randi is. Tök felesleges.
Egy Bátorfi-kötet hevert előtte, keményfedeles, szinte fekete-fehér borítóval, benne valami szürrealizmusba oltott szocreállal, mint egy igazi Mayer-regény, alatta néhány fokkal elforgatva pedig egy Busho a maga életbölcsességeivel. Ebből szokott szemezgetni a beszélgetéseibe, meg ebből szokott posztolni, hogy ne kelljen gondolkodni, mert az néha nagyon fárasztó, és úgyse vezet eredményre az se, amit gondolkodással próbál kivitelezni ebben a közegben; de egyébiránt közhelyesnek tartotta, mármint Bushót. Emellett volt a kék hamuzó, amellett a telefonja, utánuk a kopott parketta, aztán az ablak párkánya, ami felett porszemcséket szemlézett a késő délutáni napfény. Mivel ősz van, ez egy hidegebb délután, de nem csak ezért hideg, hanem mert ő is hűti hangulatilag, az idegességével. Ja, igen, a Bátorfi-Busho alatt, a kisasztal polcán volt a Valeriana, abból mindig volt ott, be is kapott gyorsan még két szemet. Úgy számolta, hogy egy olyan 50 perce van még az indulásig, tehát most praktikus bevenni az utolsó két esemény előtti tablettát, ahogy magában nevezni szokta. Tehát kábé 50 perc, addig elszív két cigit, illetve el nem szív két másikat, így nagyjából 10 perces közökre tudja osztani a maradék időt. Hasmenése 30 perce nem volt, 60-nál tartotta biztonságosnak – már amennyire ez a szó általános, köznapi jelentését esetében be tudja tölteni – az indulást. Lehetne addig még mit csinálni egyébként, de tudta, hogy nem fog tudni. Ha megpróbálta valamivel elterelni a gondolatait, folyamatosan arra gondolt, hogy most terelnie kell a gondolatait. A Bátorfi is ezért van csukva, hiába írt rövidprózákat, nem lehetett azokra koncentrálni ilyenkor, és ha mégis megpróbálta olvasni, folyamatosan azt látta a papíron, hogy „Tereld el a gondolataidat az indulásról”. – Hát köszi, Bálintkám – gondolta – hát köszi, írhattál volna mást is. – Milyen fura, hogy a feszültségszinttől függ, hogy mit látni egy papíron, hogy mit olvasni a sorokban, és mit közöttük.
Pakolgatni kezdte a kis bizbaszokat a könyvespolcon, de mivel ennek se sok értelme volt, abbahagyta. Kicsit éhesnek érezte magát, de már mindegy, ezen most nem tud segíteni, azon segíteni legfeljebb az indulás előtti 60. percig lehet, de praktikusabb annál is korábban, különösen ténylegesen kifejlődött osmoticus diarrhea esetén. Majd nem tudja, mi lesz, majd kibírja valahogy, talán este tízre hazaér, esetleg kilenc körül már, ha úgy alakul, rá mer próbálni egy zsömlére, vagy ami hasonló egyszerűt kapni lehet este Dilaszeg belvárosában. Kábé semmit, ezt tudta, de ilyenkor elhessegette, arra ráér majd este kilenckor ráeszmélni.
Mert egyébként meg vágyott színházba, és nem is csak a Tarkány Gizella Circus előadásaira, hanem a fent említett Mayerről elnevezett Mayer Asztrik Színházba is. Sőt, hát igazából a Mayerbe szívesebben ment volna – igaz, csak egy kamaradarabra a kisszínpadra –, mert azért jóval kulturáltabb, tisztább, mint a Gizellának helyt adó koszlott épület. Ezt nem merte felvetni, hogy inkább a Mayerbe menjenek, mert félt, hogy akkor viszont egy rendes kétfelvonásosra akarja vinni Alex, ami kész katasztrófa, ott kétszer kell túlélni mindent, a Gizellában viszont eleve csak egyfelvonásosok vannak. Azért is próbálgatta a cigit, ezt a nézős verziót, mert úgy kalkulált, hogy ha 80-90 perc körül van egy darab, akkor ha azalatt nagyjából ötször teszi meg, hogy nemrágyújt, akkor az ki is adja a játékidőt. A telefonján – ahogy most ötödjére le is ellenőrizte – beállította az emlékeztetőket 19:15-re, 19:30-ra és így tovább 20:30-ig, hang nélkül, csak rezgőre. Ha elég gyors, nem fog zavarni senkit, de így tudja mérni, hogy mennyi van még hátra, csak annyit kell mindig megjegyeznie, hogy hányszor rezgett eddig.
Még olyan 40 perc volt indulásig, ami alatt az előző két bekezdést ismételgette párszor, aztán a biztonság kedvéért elment a toalettre, tényleg utoljára ellenőrizte, hogy van-e a neszeszerében néhány Valeriana és néhány hasfogó, amit éppen talált, és nem is tudva, hogy milyen őrülten jól nézett ki, de tudva, hogy mennyire reszketett, végül valahogy kitámolygott a Wakler utcai lakásából.
Nem a Tarkány Gizelláig kellett ám mennie, mert Alex ragaszkodott hozzá, hogy előtte igyanak egy kávét az Őszintében, ezért előbb a Láter-térre kellett tehát elzötykölődnie a villamoson. Ez konkrétan 5 megálló, nagyjából 7 perc, esetleg 8, ha pirosat kap a Müncheni útnál, plusz ugye kibandukolni a megállóba, meg a végén betiplizni az Őszintébe, cakkompakk 15 perc, azt ki lehet húzni egy levegővel. Így kalkulált, és így is tett, tényleg úgy nézett ki, mint aki egyszer sem lélegzett ezalatt; pedig de, pici, szapora kapkodásokkal lendítette túl magát minden másodpercen és minden méteren. Az Őszintébe egyáltalán nem szeretett volna menni színház előtt, meg sehova se, de érezte, hogy nem tud értelmes indokot felhozni. Legalább civilizált hely civilizált mosdóval, cserébe majd nézi, ahogy mások esznek és isznak, Alexnek meg majd mond valamit, vagy akkor kér egy ásványvizet, esetleg egy pogácsát. Vagy véletlennek feltüntetve, de direkt olyan sütit kér, amiben nem feltűnő módon, de egyértelműen van tejtermék, aztán akkor laktózintoleranciára tud hivatkozni, az is jó lehet egynek. Ez lett a terv, ezt a villamoson sikerült kigondolnia, amitől egy picit nyugodtabb is lett – igaz, jóllakottabb nem. Leszállt, gyorsan berohant a mosdóba, hátha még nem érkezett meg Alex, aztán a megbeszélt üzlet közelében megállt, hogy megpróbálja kitalálni, melyikük az. Utálatos volt ez a része minden első találkozásnak, azért mégiscsak volt esélye, hogy egy tök más ember bukkan fel, mint akire számítani lehetett, és akkor ott mi van? Hogy lehet abból kijönni egyáltalán valahogy? Ezen pörgött, a gondolataiba merülve, vészforgatókönyveket lapozgatva, amikor megszólították:
– Ria?
*
Ez a fura udvariaskodás, ez az esetlen esendőség minden első találkozás bája, vagyis nem, pont azt látjuk, hogy nem mindenkinél, mert van, akinek ez nem bája a találkozásnak, hanem a baja. Ahhoz képest egészen jól sikerült, a zavart mosolyok, a tétova mozdulatok a pláza folyosóján, a tömegben hozzájuk súrlódó nagy bevásárlószatyrok sietős lifegése elvezette őket az Őszintébe. Találtak egy asztalt egészen a sarokban, leültek, és mire eligazgatták magukat a székeken, fel is bukkant a pincérlány.
– Azt hiszem, én csak egy ásványvizet kérek – mondta Alex, és Riára nézett – ha nem haragszol.
Riának hatalmas kő esett le a szívéről, de fontos volt, hogy ezt ne mutassa, ezért a lehető legsemlegesebb, visszafogottan vidámnak hatónak hitt hangján válaszolt:
– Jaj, ne hülyéskedj, miért? Egyébként én is!
– Biztos?
– Persze-persze!
– Vagy kérjek mást?
– Ne, nem! Mármint hogy amit szeretnél, azt kérj!
– De te kérhetsz mást is!
– Tudom, persze, de jó lesz így, köszi! – és egyben a pincérlányra is rámosolygott, hogy lezárja ezt a kissé kényelmetlen párbeszédet. Merthogy ez tök jól sikerült, örült is neki nagyon, hogy nem kell magyarázkodni – a párbeszéd azért volt kényelmetlen, mert félt, hogy végül annyira megszánja Alexet, hogy mégis valami olyat kér, amit nem is akar, mert látszott a srácon, hogy kínlódik, mintha azt gondolná, hogy ő azt gondolja róla, hogy nincs pénze másra. Nyugi, súgta a belső hangja magának, és ezt próbálta sugározni Alex felé is.
Alex tényleg kényelmetlenül érezte magát, és erre előre készült, de még ahhoz képest is rossz volt, mint mindig. De hát ezen túl kell lenni, gondolta, most mit csináljon? Mivel nem érezte még meggyőzőnek magát, magyarázkodásba menekült.
– Az az igazság, hogy pár kollegával kiugrottunk munka után egy hambi-kóla vonatra, és tök tele vagyok – kezdte, pedig kopogott a szeme az éhségtől, hiszen most fél hat van, ő pedig valamikor négy körül evett néhány biztonságosnak ítélt kétszersültet. A kétszersültről egész gyerekkorában azt hitte, hogy hús, valamiféle szárított sonka. Mennyivel ideálisabbnak képzeli a világot a gyermek, mint amivel a felnőtt énje később szembesül, csodálkozott rá keserűen, amikor először látott életében ilyen ételt. Ugyanakkor ez az étel egyfajta megmentőjeként lépett fel, ettől még sosem volt semmi baja. Fontos volt, hogy legkésőbb az indulás előtti 60. percben egyen, de inkább egy kicsit korábban, mert a feszültséghez a vékonybél termeli a hormonokat, márpedig ha a vékonybél beindul, ott a beltartalomnak maradása nem sokáig van. Így jött az ötlet, hogy majd azt fogja mondani, hogy volt egy előre nem látható, és le sem mondható random kajálás, akkor hátha nem lesz fura, hogy kávézóba hívja Riát, de még kávét sem iszik. Amúgy ivott volna, ha otthon van, de így nem, innen még át kell menni a Tarkányba, ott kivárni a kezdést, aztán kivárni a darabot, és utána meg ki tudja, mit tartogat még az este, fontos stabilnak lennie, és fontos, hogy ne a zsigereire kelljen koncentrálnia, hanem Riára tudjon figyelni, elvégre úgy elbűvölte ez a lány, hogy az elmondhatatlan.
– Igen, ismerős – válaszolta Ria mosolyogva, és azt csak magában tette hozzá, hogy mások elmondásaiból, illetve nagyon régi saját emlékeiből ismerős, mert amióta vannak ezek a hasi gondok, ahogy a családban jótékonynak vélt eufemizmussal nevezik a generalizált szorongását, azóta ilyenre nem mert vállalkozni. Mert volna egyébként kedve, ha hozzá közelebb szervezik, de mindig a Filantári negyedben gyűltek össze, egyszerűen azért, mert az volt trendi. Közben lopott sóvár pillantásokat vetett a másik asztalon kupacba rendezett pogácsákra.
Alex ugyanezeket a pogácsákat leste ugyanilyen lopott pillantásokkal, és próbált úgy nyelni nagyokat, hogy kívülről ne látszódjon. A férfiaknak ez nehezebb, az ádámcsutkájuk azonnal elárulja őket, ezt leplezendő elég gyorsan kortyolgatta a vizét.
– Gyakran jársz a Gizellába? – kérdezte Ria, mert relatív gyakorlatlansága ellenére is tudta, hogy mindig a nők oldják meg az ilyen helyzeteket.
– Ah, pfű, hát – hápogott meglepetten Alex, és úgy csinált, mintha csuklana egyet – nem is tudom, mi számít annak – folytatta, de gyorsan rájött, hogy ez így nem jó, a végén még mond egy mérőszámot Ria, és akkor minden kiderül. – Mármint úgy értem, hogy néha-néha, vannak darabok, amiket szívesen nézek. És te? – zárta gyorsan kérdéssel a választ, mert az előny annál van, aki kérdez.
– Ó, én nem túl gyakran. Én sokat olvasok, csomó filmet is nézek, már művészfilmekre gondolok főleg, de valahogy színházba ritkábban jutok el – összegezte Ria, hogy négy éve nem mert elmenni se a Tarkányba, se a Mayerbe (pedig mindkettőben volt Bátorfi-darab is műsoron), meg nagyjából sehová, ezért otthon kénytelen dekkolni, és csak a könyvek meg a filmek maradnak neki.
Innentől kezdve már egész jól elbeszélgettek az olvasmányélményeikről, és még azt is meg tudták tárgyalni, hogy Busho egy irtó nagy pojáca, de jót lehet röhögni rajta, hogy hányan komolyan veszik a közhelyes bölcsességeit. Hat után kicsivel meg már indulni kellett, hogy időben odaérjenek.
Egyszerre léptek ki az Őszintéből, és egyszerre gondoltak rá, hogy a biztonság kedvéért muszáj volna mosdóba menniük, így hát egyszerre szólaltak meg:
– Nem baj, ha beugrom a mosdóba?
*
Az úton Alex igyekezett Riára terelni a figyelmét arról a képről, ami az álmaiban és az utcán jártában is gyakran felbukkant benne: hogy lényegében minden ember egy tömlő, tulajdonképpen olyan, mint egy giliszta, hogy felül bemegy valami, amit megeszik, és ki tudja, mikor, milyen hirtelen tör ki a másik végén, miközben fenyegető, idegőrlően lassú perisztaltikus mozgást produkálva hömpölyög végig benne. Ebben a képben az volt érthetetlen, hogy ezek a mások hogy tudják mégis szabályozni, hogy az utóbbi esemény hogyan és mikor történjen meg, és az volt frusztráló, hogy a jelek szerint valahogyan tudják, és ő ezt a tudást már nagyon rég elvesztette. Ő rettegett, hogy ez a tömlő bármikor kinyílhat, és szinte csodálta azokat, akiknek nem.
Háromnegyed hétkor be is léptek a Tarkány Gizella Circus épületébe, és miközben éppen Bátorfiról, meg erről az egész szubkulturális körről – Pisztráng versei, a dilaszegi zenekarok, például a saját bevallásuk szerint kierkegaardi értelemben vett punkot játszó Oltatlan Mész új számai stb. – beszélgettek nagy beleéléssel, mindketten vacogtak. Megint ez az őszi idő, gondolták, de tudták – egymástól külön-külön –, hogy az előttük álló közel két óra hozza ezt a sarkvidéki hideget, és azt most muszáj valahogy kibírni, mégpedig úgy kibírni, hogy közben élvezzék, lássák, befogadják, és aztán témává tegyék a darabot; de minél előbb fel kell keresni a mosdót, feltérképezni, és vagy megnyugodni, hogy rendben van, vagy ha nincs, akkor legalább némi felkészültséggel rémülni halálra, így a belépést követően egyszerre szólaltak meg:
– Nem baj, ha beugrom a mosdóba?
*
Ahogy végeztek a mosdóban, kézmosás közben mindketten arra gondoltak, hogy szívesen megkérdeznék a másikat, hogy minden rendben van-e, de mindketten úgy döntöttek, hogy inkább mégsem kérdeznek semmit, mert a végén még nekik is válaszolniuk kell rá. Kéztörlés közben a tükörbe néztek, és a tükörben a fáradt tekintetükbe. Istenem, elképesztő, milyen szigorú fegyelem kell ahhoz, hogy laza legyek, hogy milyen végtelen fárasztó frissnek tűnni, hogy milyen nehéz könnyűnek lenni – mondták maguknak, hozzátéve, hogy de ezt most meg kell csinálni, ezt most ki kell bírni, és itt belegondolták megszólításnak a saját nevüket, hát még az Oltatlan Mészt is ismeri, mit ismeri, szereti, mekkora jóság már, mi ez, ha nem közös hullámhossz? Ráadásul annyit jár mosdóba, mint én, és így végül is nem is olyan ciki!
Hét órakor nyíltak ki az ajtók, és az emberek szinte megrohamozták a nézőteret, ahogy az érkezési sorrendes előadások előtt lenni szokott, hogy minél jobb helyre üljenek. Alex és Ria viszont csak a sorok szélén érezték magukat némi biztonságban, ezért az ajtónyitás előtt mindketten próbálták véletlenszerűnek tűnő módon úgy terelgetni magukat és egymást, hogy amikor az ajtó kinyílik, teljességgel elképzelhetetlen legyen a másiknak felvetni az ötletet, hogy igyekezzenek. Nos, hát ez sikerült is, elvégre mindketten ezt készítették elő, még ha nem is tudtak egymás szándékáról, és tényleg szélen, magasságban valahol a nézőtér közepén találtak helyet.
– Jó ez, vagy keressek bentebbi helyet? – kérdezte Alex, és minden reményét abba vetette, hogy Ria nemleges választ ad.
Ria egy pillanatra megijedt a kérdéstől, reflexből azonnal széles mosolyt öltött, és lehuppant a közepesen kényelmetlen székre, nehogy Alex tényleg másik helyet keressen.
– Pont jó!
– Ok! – könnyebbült meg Alex.
A maradék öt perc ígérkezett a legnehezebbnek, innen már nem lehet kimenni, de még nincs elkezdődve. Ahhoz már csend van, hogy elnyomja a belső szirénát, de mivel társaságban vannak, egyfajta csendes, meditatív állapotba sem tudnak kerülni, amivel mintegy átlebegik ezeket a végtelen hosszú perceket. A feszengés közben Ria rájött, hogy még nem halkította le a telefonját, ezért elővette, benyomta, és megjelent a zárolási képernyő, rajta Scott Doherty a Jégcsákányok csillogásából. Alex felismerte, és mivel neki is ez volt az egyik kedvenc filmje, szinte felujjongott. Ria mosolyogva rápillantott, közben behúzta a feloldómintát, és mielőtt lehalkította volna, Alex meglátta, hogy a Ébresztőóra app van nyitva, és legalább 6 riasztás van beállítva, 19:15-től negyedóránként. Ria elkapta ezt a tekintetet, és lelepleződése ijedelmében villámsebesen kutatott valami hihető magyarázat után, de Alex megelőzte.
– Én 20 perces közökkel szoktam – súgta a csendesedő nézőtéren, és szinte észrevétlenül megérintette Ria karját. – Kapcsold csak ki, majd mindig jelzek neked.
*
Folyamatosan könnyebbültek meg, és az előadás végére felszabadulttá váltak, ugyanakkor hullafáradtak is voltak. Bár igyekeztek nem mutatni, már tudták. Mennyivel könnyebb így, gondolták, és fáradtan felnevettek, szinte egyszerre:
– Nem baj, ha beugrom a mosdóba? – kérdezték egyszerre, de már felszabadultan.
Hirtelen két ismerős szempár nézett egymásra. Még mielőtt elindultak a mosdók felé, Alex azt súgta magának:
– Ha esetleg úgy alakul, én ígérem, hogy két fürdőszobánk lesz.
(Budapest, 2023. november 11.)
Megjelent az Irodalomterápiás füzetek II. – Szorongás című kiadványban
Hommage-variációk egy pattanásra
Hommage-variációk egy pattanásra
Valamilyen Gusztáv
Hommage-variációk egy pattanásra
Arctonik
(Hommage à Háy János)
A front miatt fájt a fejed, ezt lehetett tudni, mert tegnap fájtak az ízületeid, és arról egyértelműen lehet tudni, hogy amióta volt az a hülye baleset. Vagy ha az állkapcsod tegnapelőtt itt, tegnap ott, és ma amott, akkor nem kell a pánik. Lehetett tudni, semmi okod nem volt megijedni. Főzted közben a kávét, amikor megijedtél, az automata gép duruzsolt, közben az ablak alatt a kukásautó, tehát akkor időben, hét, hétóraöt körül, ezt is tudhattad egyébként. Duruzsolt Pamur Barmaszattva is, indiai angolsággal vezette a meditációt a meditációs appodban, megérte a pénzét, gondoltad, és nem teljesen helytelenül, de mondjuk szinte soha nem ültél le mellé, mármint a telefon mellé, meditálni Pamurral, vagy Pam úrral, ahogy vicceskedve mondogattad. Mármint magadnak, mert egyedül voltál, tudod. Ha leülsz mellé, ellazulsz, talán a fejfájásod is megszűnik, ami a front miatt, ezt lehetett ugye tudni, de nem lehet mindig kedve hozzá az embernek, gondoltad. Kakofón reggeledben így rosszkedvű lettél, hiába, hogy om mani padme hum, om mani padme hum, om mani padme hum, nem találtad magadban a drágakövet. Aki lótusz helyett lót-fut, ugye. Mármint hogy azzal ez megesik, most így jártál te is, amúgy kár érte. Így mentél ki a minigarzon fürdőjébe, ilyen ijedten, hogy a fejed mitől, hogy biztos valami agy-. Nem az volt pedig.
Te minden reggel. A kistükörben. Amíg a háttérben sistergett a kakófónia, te ott álltál. Mi itt az érdekes. Ezt mondtad, nem is kérdezted, mi itt az érdekes. És semmi. Talán a blúz gallérja, ahogy. Egy hajtincs. De nem, semmi sem érdekes, még a kukásautó a háttérben a legérdekesebb. Nem is értetted, más miért nézett rád, az arcodra. Olyan unalmas, mint egy, ráadásul a színe se, a tapintása se, mintha nem is a tiéd volna. Akkor meg miért? Biztos kipécézett. Dugni akar (amúgy sosem értettem, azzal mi lett volna a baj). Észrevette az izét, itt nem tudtad pontosan, hogy mit, de nem szeretted. Hagyjanak békén, te be akarsz olvadni, fel akarsz oldódni, láthatatlan akarsz lenni, nem is akarsz lenni, maximum vanni. Kihúzni. Túlélni az életet. (Bocs, nem, ilyet sosem gondoltál, ilyen mélyre nem, hétnullaötkor meg pláne. Ezt én egy kicsit túlfilozofáltam itt.) Átvészelni (a semmit amúgy, de ezt is csak én teszem bele). Nézted. Mi itt az érdekes. Ezt mondtad, nem is kérdezted, mi itt az érdekes. És semmi. Mármint tényleg semmi. Talán a blúz gallérja, ahogy. Egy hajtincs. De nem, semmi sem érdekes, még a kukásautó a háttérben a legérdekesebb (de nem azt nézte az a más, mert a kukásautó akkor nem volt ott, amikor az a más nézett). Napokig töprengtél, ezzel izélted el minden reggeledet. És akkor az egyik napon az ötödik sípszó nyolc órát jelez, mondták, késésben lehettél. Nézted magad mereven, és megláttad. A kistükörben. Hogy mi az érdekes. És arra gondoltál, hogy. Talán attól. De az meg nem lehet. De lehet. De nem. Semmi értelme nem volt vitatkoznod magaddal, lehettél volna okosabb. A fejfájás összezavart. Megláttad, és elszégyellted magad, hogy hát ez, ez az érdekes? De hát ez csak egy szar pattanás! A kezeid már önkéntelenül is az arctonikot keresték neked. Mire észrevetted, már be is kented. Mármint a pattanást. Ez a kicsi lett volna, ami megkülönböztet (legalább ma), de te ezt is letörölted.
Arcok bijektív vetületben
(Hommage à Esterházy Péter)
Ezerhétszázhányban apám egy napon felkelt, tükörbe nézett, és konstatálván, hogy abban megjelenő hercegi orcáját randa pattanás csúfítja, többé nem tudott tükörbe nézni. N. városában minden tükör e napon összetörött, szükség rájuk tovább nem lévén az Úr továbbmozdította hatalmas futószalagján az anyagok stációját. A tükrök isa por lettek, és az asszonyok sírtak. Apám soha többé, más városban sem tudott tükörbe nézni, pedig soká élt még, és rám sem nézett azután, hogy azt mondták neki, tiszta apja vagyok, nehogy akárcsak bennem meglássa magát, és úgy bandukolt eme Úr eme futószalagján, és oly soká, hogy végül, midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismerte volna fel magát.
Jómagam egyébként nem foglalkozom ilyen kérdésekkel, a pattanás is pötty, a focilabdán is pötty van, metszetük nem üres voltának felfedezése azt a hitet erősíti bennem, hogy ez is csak játék, esetleg kis hiba a futószalagon, amelyen gyártódva vanódok, vagy hogy, ami apám orcáját az enyémtől elfordítá, és sokszor eszembe sem jut, hogy ha apám nem nézett a szemembe, akkor – az egymásra nézés bijektivitása okán – én se nézhettem az övébe, tehát midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismertem volna fel apám arcképét.
Apja fia
(Hommage à Tar Sándor)
Pásztorék mindig a hathúszas személlyel kellett, hogy járjanak be Debrecenbe, mind a hárman, mondjuk más nem is volt, csak személy, a kispiros Bzmot, a három személy ezen a személytelen személyen döcögött. Ahhoz fel kellett kelni vagy fél öt körül, mert a disznók, meg mert messze volt az a szar állomás. A ragyás képű Pásztor kupicában mérte a távolságot, Pásztorné nem akarta, hogy Pásztor igyon, Pásztor pedig azt nem akarta, hogy Pásztorné ebbe beleugasson. De hogy az állomáson nincs büfé. Hát nincs, Jóska, pláne hajnalban. Pedig akkor lenne jó. Akkor, hogy az Isten lova faszát nekije, hogy aztat. Így jutottak el minden kora reggel a létavértesi állomásra, és a gyerek már nőtt felfelé, már titokban volt, hogy Pásztorral egy fél kupicát, fiam, tökösödj, mondta Pásztor, amíg a fürdőben van az anyád, na! És Pásztor fia tökösödött, nem is tudták róla, de már hajkurászta a lányokat a szakmunkásban, ahol villanyszerelőnek tanult, meg tanítás, vagy amit annak mondanak, na az után a lakótelepi parkokban. Jóskának is így lett az Ilike, mondták azok a helyiek, akik tudták, mert a saját gyerekeik ugyanott hajkurásztak, ez tiszta apjafia gyerek, úgya! Ebben a rokonság is egyetértett, az apjafiaságban, hogy a szemöldöke, a szája, a termete, hogy az tisztára a Jóska, még jó, hogy a ragyákat nem kapta meg tőle! Pásztornak Ilike volt talán az egyetlen szerencséje, azon túl sokra nem vitte, esztergált egész életében, pedig még művezetőséget is kinéztek volna belőle valamikor, de nem lett az, mindegy is, miért.
Azért a Pásztor fia, a Kisjóska egyáltalán nem volt olyan szerencsétlen, mint ahogy az apja gondolta róla, mert minden akart lenni, csak az a ragyás képű apja nem. Na az nem! Rohadni a GÖCS-ben, pácolódni a gépolajban, kapni a fémforgácsból, faszik között lenni egész nap, a nagy büdös lópikulát, gondolta, a villanyszerelés is elég szar, de legalább kis szerencsével bejuthat majd gazdagékhoz, és akkor seftelhet gázolajjal, román cigivel, ukrán vodkával! Lesz abból F Astra is, mélynyomóval, baszod! Bármit, csak ne azt, amit az apja! Bármi, csak ne, ami az apja!
Hattizenöt körül általában már letelepedtek a motorvonaton, olyankor a végállomáson még van hely, sőt, ilyen korán végig van hely, aztán ernyedten várták elbandukolni mellettük az álmos, didergő párában derengő kilométereket. Mit volt mit csinálni, semmit, Pásztor néha kiment a budiba, ott kortyolt bele a pálinkásüvegbe, amiről azt hitte, Ilike nem tud róla, de persze tudott. Egyik nap Sáránd után, valahol Mikepércs magasságában a fiú is felállt, hogy kimegy a budiba brunyálni, mennyél, mondták neki, és elindult. Belépett a mocskos budiba, pont az F Astrát tuningolta fejben, és hugyozás közben a mocskos tükörbe nézett. Nézte egy rövid ideig mereven, amit látott, aztán elhűlt, megrémült, remegni kezdett, a szemében valami feneketlen gyűlölet sötétlett, feltépte a vécéajtót, feltépte a motorvonat ajtaját, és azzal a lendülettel kiugrott a vonatból.
Csak Debrecenben lett gyanús, hogy nincs meg. Nem jött vissza, de hát ugye néhány perc volt csak a távolság, ha nagydolga volt, eltarthatott Debrecenig is, volt már ilyen. Most viszont nem szállt le, a budiban sem volt senki, a szülei meg álltak ott tanácstalanul. A kalauz végül kihívta a rendőröket. Csak órákkal később találták meg. Csak nyaktól lefelé roncsolódott annyira, hogy szörnyethalt, az arca szinte ép maradt. Csak egy ragya volt rajta. Egy olyan, mint az apján.
(Budapest, 2021. november)
(Megjelent a Szó-kincs 2022 című antológiában)
Libegő
Valamilyen Gusztáv
Libegő
kihajtogatom a szirmokat
sorra egymás után
nézd, ez vagyok én
ez a fura kis virág
meztelen
és ez itt a porzóm
ezekkel meg fotoszintézelek
fényt eszek, ha jön a Nap
és egy kicsit minden nap eljön
akkor is, ha felhősek a reggelek
és a bölcs szél, az is eljön
és elfújja a száradt
a megfáradt szirmokat
mi belőlem kél útra
hogy hová lesz vajon
látod, nem tudom
egy helyben vagyok
és ez a hely jó nekem
gyökereimtől ugyan már távol
ég és föld között
lassan eléledek
de mégis ez a föld
az én földem
akármilyen hideg is lesz
én mindig itt telelek
és egyszer egy napon
jön majd a bölcs szél
elfújni utolsó szirmomat
a porzómat, bóbitámat
mindenemet
akkor majd az lesz
hogy felsóhajtok
Uram, végre
mostan elibéd libegek
(Budapest, 2019. január 18.)
(Megjelent a Szó-kincs 2019 című antológiában)
Maggileves
Maggileves
Valamilyen Gusztáv
Maggileves
Láttam, hogy ki fog futni a maggileves,
először csak süvített a fazékban,
aztán már a fedőt rezegtette,
figyeltem, koncentráltam rá,
mert elviselhetetlen voltál éppen,
pont, mint egy fortyogó leves,
csak a maggilevest nem szeretem,
téged meg szerettelek.
Azt hittem, menten belédhalok,
hogy ott belédgebedek,
de csak mondtad, mondtad,
kiabáltál, azt mondtad,
hogy ————————————–,
bassza meg, nem emlékezem.
A konyha falai rámgörbültek,
végtelenül szűknek tűnt a tér,
aminek közepén rámhajoltál te is,
arcod haragos volt,
mint Hemingway tengere,
szemed szikrákat szórt,
fut ki, az isten verje meg,
a maggileves.
Gejzírek közt erőltetett menet,
az volt, amíg felálltam,
s melletted slisszanva
a tűzhelyhez léptem,
és azt mondtam, a francba,
még tésztát se főztünk bele.
Aztán arra gondoltam,
olyan ez, mint az életünk,
a hús nem hús,
a répa nem répa,
csak szintetikus vegyi elem,
csak egy nemtudommi,
már nem tudtam kigondolni,
mert láttam, ahogyan megszületünk,
kedvező párás környezeti feltételek között
kioldódnak belőlünk az összetevők,
az illatok például, amik nem egyediek,
de legalább illatok, és az ízek,
amik ócskák és közönségesek.
A maggilevesek és az emberek
mind egyformák, ismertem fel,
csak a hibáik különböztetik meg őket,
de mind megszület, fél és szeret.
Mert akkor is,
kezdted az újabb rohamot,
mert akkor is,
és villámokat szórt a szemed,
és fogalmam sem volt,
ez mikor, mi lehetett,
csak álltam a fazék mellett,
szemembe kis híján könny szökött,
menj el, mondtam, vagy adj egy rongyot,
kifutott ez a szar, mint te meg én,
bár nincs bennünk szójalecitin,
sem emulgeáló- és tartósítószerek,
és talán ez is a baj, tudod,
hogy nem tudunk őrizni,
mint a cserépkályhában
a parazsak a meleget,
csak lángolunk, elforrunk,
két elcseszett maggileves.
(Budapest, 2019. január 18.)
(Megjelent a Szó-kincs 2019 című antológiában)
Minek
Valamilyen Gusztáv
Minek
A foteljében ült. Kopottnak érezte, pedig nem volt az, egy egész jó állapotú fotel volt. Ez az egyetlen maradt meg a világból, meg ő. A padló is eltűnt alóla, az alól a föld, az alól a bolygó, az alól a Naprendszer, és így tovább. Rideg, örök végtelenség.
Bekapcsolhatná a tévét, minek. Felvehetne az asztalról egy Örkényt, rövid, néhány perces történetek, minek. Néhány perces történetek minek. Percek minek. Történetek minek. Örkény minek. Betehetne valami zenét, minek. Sting minek. Vagy relaxációs zene. Minek. Nemrég még jógázni akart, minek. Ellazulni hogyan. Minek. És a tánc is! Azt mindig szerette, de most minek. És ha már az is minek, akkor minden minek. Mindene megmerevedett. Valahogy mégis felállhatna, minek. Hova menni a semmiben, és minek. Ott mit csinálni, ahol a semmi is semmi, nem lehet. Mikor sincs, a mikor is minek. Hirtelen nagynak tűntek a körmei, levághatná, minek. Nincs más, csak a fotel, a semmi és a körmök, amikkel kapaszkodik, minek.
Bódult volt, erősen szédült. Megpróbálhatna lefeküdni, minek. Álmodni minek. Álmodhatna ébren is, minek. Az álom is minek, az ébrenlét is minek.
A konyhában, amikor még megvolt, az utolsó képkockákon félbehagyott vacsora, félig lerágott csirkecsont, kettétört kenyér, uborkavég, pohár víz. Minek. A konyhából valami mégis megmaradt: a földre esett villa fülsértő csörgése. Evett, akkor kapta a hírt. Kiesett. Egyszerre zuhant rá a semmi. Csendrobbanás: az autók zaja, a szél zúgása, az óra ketyegése, a hűtő duruzsolása, a macska kaparása, a zene, a… nem is tudni, mennyi hang van körülöttünk, és ez mind egyszerre megsza… Csak a villa végtelen zörgése és a vonalbontás hangja. Amíg még létezett az idő, percekig tartotta füléhez a telefont, miután megszakadt a hívás. Talán bemondják, hogy vicc, telefontréfa. Pí-íp, pí-íp, pí-íp. Nem mondtak utána mást neki. Kinyomta. Magára lett maradva. A csendben akkor eltűnt előbb a japánbirs az ablak alól az édesrózsaszín virágaival. Pikk-pakk. Hova lett, gondolta. Aztán a szomszéd házak, a felhő, az ég. Ekkor lett sötét. Aztán a konyhabútor, félhomályban felsejlettek a poros, pókhálós falak, és a tűzhely mögött a gázcső csonkja, amiből most dőlt: a semmi. A mosogató is eltűnt, és a csapból is ömlött: a semmi. Aztán azok is el. A semmi színtelen, szagtalan gáz. Végtelenre szűkült-e a tér, vagy végtelenre tágult, nem tudta. Előbb az asztal lapját markolta meg, szédült, ránehézkedett, valahogy felkászálódott. Akkor tűnt el a szék is, vissza nem is ülhetett volna. Megemelte az egyik lábát: eltűnt alóla a járólap. A másikat is: az alól is. Megtántorodott, a fal felé lépett, némán tűntek el a járólapok, és eltűnt a fal, ahogy nekidőlt, éppen hogy vissza tudott ugrani a konyha közepére, ahol volt még járólap, minek. A villa zörgése. Innen tántorgott el a fotelig. Talán így történt, talán nem; nincs, aki pontosabban emlékezzen rá. Lehet, hogy a részletek nem stimmelnek, de most tényleg: pontosítani minek.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz. És ha kigondolta volna, hogy ez lesz, akkor is. Így rázuhanni a semminek semmire nem lenne szabad. Talán ha lassabban történik, íve van, ha felkészülhetett volna, ha… ha? Miért? Akkor? Ha megszűnik az idő, mindegy, mikor kezdődik a nincs.
A foteljében ült. Semmilyennek se érezte, és nem is volt semmilyen. A villa fülsértő zörgése, erre emlékszik csak, meg hogy előtte minden olyan kerek volt, készült, tervezett, hitte, amit kellett, csinálta, amit lehetett. De azt már, hogy mi lehetett volna, ha nem csörög a telefon, elképzelni minek. Minek? Mert nincs más ebben a fotelből, ürességből és villazörgésből álló szétfoszlott, örökre semmibe zárt világban, csak a kényszeredett gondolat, a mi lett volna ha. Meg a hol rontotta el. Na igen, ez. Mit tehetett volna. Valamit tehetett volna talán, vagy nem. Önmarcangolás, sokaknál ez a gyász első lépése. És mivel megállt az idő, messze még a feloldozás.
(Budapest, 2019. március 25.)
(Megjelent a Dimenziók 11 című antológiában)
Ragadd meg a holnapot
Ragadd meg a holnapot
Valamilyen Gusztáv
Ragadd meg a holnapot
Ott ültél a macskával az öledben, ahol szoktál, a kopott JYSK-es kanapén nézted a kopott esti utcát, amin emberek sétáltak valahonnan valahová a fényreklámok és a diszpléjek előtt, és a macska nemrég abbahagyta a dorombolást, már békésen aludt, a füle csücske és az egyik első mancsa meg-megrándult, ahogy szaladgálásról álmodott egy kevésbé épített környezetben. Közös volt bennetek, benned és a macskában ez az álmodozás. A rutinos nézelődő a hónap ismeretében a járókelők számából le tudja vezetni, hogy a hét melyik napja van. Hétfőn például alig kolbászolnak az utcán, kedd és csütörtök az értelmiségi fiataloké, pénteken előkerülnek azok, akik majd csak lesznek értelmiségiek, meg akik már nem annyira fiatalok, és szombat-vasárnapra szinte csak az utóbbiak maradnak. A kor változik, és ez is jól nyomon követhető annak a Károly körúti lakásnak az ablakából, ami másfél szobás, mert minek nagyobb, ez is főleg a macska miatt van ekkora. Az emósok egy időben szinte besötétítették a körutat, aztán megfogyatkoztak, divatjuk múlt, leérettségiztek, lediplomáztak, lenyugodtak és letelepedtek. Mielőtt a gyerekeik árasztanák el a környéket, még jönnek a lumberszexuális szakállú kamaszok, akikből az elején a favágók masszívsága még hiányzik, de lassan felnőnek a stílushoz, ők is érettségiznek satöbbi, kár most ezen így tételesen végigmenni. Megtetted már ezerszer, elhisszük neked!
Úgy volt megcsinálva a franciaerkélyes szoba, hogy ne nagyon lehessen belátni, fikuszok és könnyezőpálmák takarták az ablak nagyobb részét. Ettől elég sötét lett, de biztonságot adott. Hogy kifelé mégis lehessen látni, a kanapé egészen az ablak elé volt tolva, a szobának háttal, így a növények közében három-négy irányba is nyílott némi kilátásod. De ez hülyeség, mondta anyád is, meg apád is, hogy így tenni be a kanapét, hát ha vendéged jön kislányo… Nem jön, mondtad, és rádhagyták. Nem értettek, sem most, sem korábban. Fura lány; csinos, de fura, így mondta apád a rokonoknak (akikkel tök régóta nem találkoztál), mintha a kettő között kellene lennie valamiféle logikai kapcsolatnak. Végül is. Akárkit megkaphatna, gondolta anyád is, de nem merte mondani. Sose volt annak jó vége.
Ilyenkor te is érezted a feszültséget, hajjaj, te érezted csak igazán. Milyen vékony az a mezsgye, sőt borotvaél, ami elválasztja a kényelmetlen, de békéssé erőltetett együttlétet a kirobbanó veszekedéstől. Milyen szar az is, gondoltad, hogy arra kell gondolni, hogy menjenek már haza. Hogy hiába szereted őket, ha nem hagynak élni, és ha nem hagynak élni, ezt nem tudod elmondani nekik. Pedig öregszenek már, ki tudja, mi lesz, és az mikor történik meg. Az idő eléggé véges.
Tételmondatokkal zártad naplód bejegyzéseit, amibe feljegyezted az utcán látottakat. Például hogy „Sose volt annak jó vége”, vagy hogy „Az idő eléggé véges”. Egyszer meg azt írtad, hogy „A sínek, tudom, a Múzeum körúton összeérnek, egyszer majd megnézem”, de a második tagmondatot előbb kihúztad, aztán újra odaírtad fölé. Ebben a naplóban bontakozott ki az életed. A körút majd’ minden estéje dokumentálva volt benne, és erről tudtad – hiszen tételmondatként egyszer ezzel zártad aznapi bejegyzésedet –, hogy „Ez a napló irracionális”. Neked ez volt az életműved, ez a dokumentálás volt az életed.
Szerettél volna lemenni az utcára te is, ha nem is minden nap. Mármint nem töltöttél volna minden napot az utcán, de minden nap azt gondoltad, hogy néhány napot ott töltenél, mondjuk hetente. Szeretted az ilyen kissé talányos fogalmazásokat is, amiknek a pontos megértése másnak fejtörést okoz. (Mert addig sem kérdez.) Úgy is voltál vele, hogy majd lemégy. Ehhez kell egy jó alkalom, klappolnia kell több dolognak, így például az időjárásnak, a hét megfelelő napjának kell lennie (kezdésnek egy későtavaszi, esetleg koranyári szerda egész jó), kell még aztán kedv, hangulat, egy úti cél, meg valaki.
Nos, valakikkel nem álltál túl jól. Régi valakikre emlékeztél, egyre halványabban, akikkel valamikor jártál ide-oda, aztán meg már kevesebbet, végül semennyit. A valakik egy ideig hívtak, aztán nem hívtak többé. Ezért egyszerre éreztél akkor hálát és dühöt: hálás voltál, hogy békén hagynak, és dühös voltál, mert valami fenyegető, baljós sugallat azt üzente, zsákutcába gyalogoltál, és egyre inkább egyedül maradsz benne.
Nem, nem önszántadból mentél abba a nyomorult utcába, hanem sodródtál. Mert amikor még akkor volt, amikor a valakikkel valahová mentetek időnként, akkor egyre gyakrabban támadtak rossz érzéseid, félni kezdtél például a részegektől és a kapualjakban megtörténhető nemi erőszaktól, aztán a nagykörúti kocsmák higiéniája sem tűnt a legtökéletesebbnek, ráadásul egyszer csak elkezdted hülyén érezni magad táncolás közben, tuti, hogy mindenki rajtad röhög, ezen a sportmelltartó sem segített. Így kezdtél el kimaradozni, kikoptál a frissdiplomás társaságból. Kevéssel utána kezdődött, hogy a békávézás is rossz érzéseket keltett, de olyan megfogalmazhatatlanokat, hogy ha lettek volna még azok a valakik, akkor sem tudtad volna elmondani nekik. Abban az időben indult fogyásnak a tér; a korábban szinte érintésközelben lévő helyek – gondoljunk itt akár csak a Pázmány piliscsabai campusára, a Kamaraerdőre vagy a Naplás tóra, hogy ne is menjünk le a Balatonig – meg kívül kerültek rajta (a téren), kívül a szűkülő eseményhorizontodon. A folyamatosan táguló világegyetemben, úgy érezted, te vagy az egyetlen, akinek és aminek a környezete folyton zsugorodik. De azért kitartóan tervezted, hogy majd akkor a jövő héten már tényleg, elmégy meg minden, addig pedig elképzelted, hogy elmégy. Amíg nem volt rossz elképzelni is. Amikor már az volt, akkor nem azt képzelted, hogy elmégy, hanem hogy egyből ott vagy.
Ott lenni valahol, ahol rég nem voltál, nem volt könnyű, hiszen halványultak az emlékeid. Az emlékezésben nagyon fontosak a részletek, a nüanszok: apró tárgyak, koszfoltok, karcok, életérzések, illatmorzsák, színárnyalatok. Ezek egyre koptak, és sorra jöttek azok az alkalmak, amikor egy-egy ilyen helyről úgy érezted, nem is akarod többé odagondolni magad, mert már nem volt olyan, nem volt meg az a sajátossága, meghittsége, szellemisége, ki tudja, mije, ami akkor megvolt, amikor ténylegesen ott voltál. Szinte rá sem ismertél már ezekre a helyekre. Közben meg tovább szűkült az a tér, egyre biztosabbnak tűnt otthon lenni. De a Csengery utcában nehéz otthon lenni, olyan, mintha egy kőbányában kellene otthon lenni, ezért három év rákészülés után elhatároztad, hogy elköltözöl. Hát ezt az érzést nem kívántad senkinek, huszonnyolc évesen feladni mindenedet, mármint a kis bérelt lakást, mindent az utolsó szögig összepakolni, kivéve talán a piperecuccokat és egy szett ruhát, dobozokba, és várni, hogy mi lesz. Kik azok, akik másnap jönnek költöztetni, mit fognak csinálni, mi fog elveszni, minden befér-e majd az új lakásba, jönni fog-e a tulaj, és még száz másik kérdés gyötört, de végül megcsináltad: akkor költöztél át a Károly körútra.
Grafikusként távmunkába tudtál vonulni, ez szerencse volt, hiszen már nem tudtál bejárni dolgozni, vagy legfeljebb úgy, hogy a buszról, amivel tizenegy megállót kellett menned, két-három alkalommal is leszálltál, mert nem bírtál rajtamaradni. Nem nem akartál, hanem nem bírtál. Levitt a lábad. Az a mindig blézerekbe öltöző MLM-es csaj a negyedikről azt is hitte, hogy a harmadik megálló közelében dolgozol, mert ott már rutinból leszálltál inkább mindig – pont azért, mert láttad, hogy látnak, és nem akartál magyarázkodni, hogy miért nem mindig szállsz le. Na mindegy. (Ez volt sok naplóbejegyzésed záró tételmondata egyébként.)
Szóval az idő előrehaladtával nagyjából a lakásra szorult össze a tér, plusz a közeli boltok néha, napközben. A macskának az is előnye volt, hogy kellett neki venni enni, vele nem tehetted meg, amit magaddal, hogy nincs „kedved” lemenni kajáért, inkább nem eszel, meg Netpincér. Még a WMN-en olvastad egy cikkben, hogy a magadfajtának kell növény vagy macska.
Az a fontos, gondoltad gyakran, gyakorlatilag mindig, amikor nem mentél el valahová, hogy majd el fogsz. Majd el fogsz tudni. Pont most még nem, de majd legközelebb. Van még idő, fiatal vagy. Csak egy kicsit legyen jobb, múljon ez a gyomorgörcs, vagy félelem, vagy mi a csuda. Még csak huszonkilenc vagy, nincs még veszve semmi. Még csak harminc vagy, még nem késő. Még csak harmincegy vagy, semmi vész, még épp időben vagy. Úgyis akkor érdemes párkapcsolatot kezdeményezni, ha rendben vagy magaddal, nem a másik feled keresed, és majd utána már minden fog menni, a két-három gyerek meg jönni.
Negyvenkét évesen is hiszed még ezt, és talán eddig nem is tudtad, de nincs már más választásod, mint ezt hinni, miközben nézed az utcán az ismeretleneket. Vágysz oda, de félsz tőle, már nem tudod, miért; csak azt tudod, hogy el fog múlni. Még beleférhet. Jó, nem volt kapcsolatod tizenakárhány éve, nem is szexeltél, de mindened működik, toleráns vagy és jólelkű, nem fogsz magadra maradni, gondoltad.
Annyi csak, hogy az este hátralévő része nem teljesen szokás szerint fog telni. Kapni fogsz majd egy üzenetet egy chatcsoportban: egy középiskolai osztálytársad, aki fiatalon szült, meg fogja osztani a lánya szalagavatós videójának a linkjét, és unalmadban, félig öntudatlanul rá fogsz kattintani. Először egy mélyről törő morajlást fogsz érezni, amikor klasszikus rockhimnuszok szólalnak meg, és olyan legendává, egyben közhelyessé vált sorokat fognak énekelni, hogy végül arra jöttem én a világra, hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába – mind ismerjük az ilyeneket. Közben nézed a hormonoktól duzzadó, tűzben égő szemű fiatalokat, a kis felnőttkezdeményeket, és nem fogod érteni, mi az a rázkódás, egészen addig, amíg a könnyeid ki nem gurulnak majd, mint valami kis gyöngyök, csilingelve, és próbálod visszanyomni őket, de hasztalanul, és a macska is dorombol neked újra, te meg szinte kapaszkodsz a bundájába, közben madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek, ami terád is rádhull, és realizálod, hogy ezek itt a veled egykorú valakik gyermekei, hogy most már az ő idejük jön, és te lemaradtál a… miről is…? Nem fogod tudni vagy nem fogod merni kimondani a súlyos felismerést, hogy: az életről. Ezért vágjuk is itt el a filmet!
Másnap majd felkelsz, a szokásosnál is jobban szeretgeted a macskát, fáradtan kávét főzöl, eszedbe jut az előző este, elmerengsz, és arra gondolsz, hogy nem fogsz felelőtlenül kattintgatni mindenféle linkekre, meg hogy most már tényleg, egyszer majd le fogsz menni legalább az utcára, kezdetnek jó lesz, csak klappolnia kell több dolognak, így például az időjárásnak, a hét megfelelő napjának kell lennie, kell még aztán kedv, hangulat, egy úti cél, meg valaki.
Hát nézd, te tudod, meddig mondogatod még magadnak, hogy ma ma van, holnap meg csak holnap lesz, de tényleg elég szar már az a kanapé, szóval remélem, egyszer tényleg megragadod a holnapot.
(Budapest, 2023. október 31.)
Megjelent az Irodalomterápiás füzetek II. – Szorongás című kiadványban
Szeretném
Valamilyen Gusztáv
Szeretném
Szeretném, a szalvétád
ha otthagynád az asztalon.
Megismerném, másé nem lehet,
így csak te hajtogatod.
Keresném ajkaid nyomát.
Szeretném még, ha megtalálnám
egy elkallódott zoknidat.
Ujjaim közt gyűrögetném,
elképzelném lábaidat.
Várnám, hogy újra betipegj.
És szeretném még, ha néha
rámtörne az illatod –
mikor hazamentél reggel,
úgy döntöttél, itt hagyod.
Szédülnék egész napon át.
Szeretném, ha a hajszálaid
dugítanák el a lefolyót egyszer.
Hosszan babrálnék velük,
mosolyogva. Semmi vegyszer!
Kócos hajadra gondolnék.
Szeretném még, ha nevetnél
a kanapén valami filmen,
és lemaradnék a poénról, mert
szuszogásod figyelem éppen.
Olyan szép, ahogy létezel!
És szeretném még, ha a levegő
belőled belém áradna át.
Ez is egy kicsit te vagy, súgnám,
számmal résnyire nyitnám a szád,
belélegeznélek, s hosszan benntartanám.
(Budapest, 2019. április 9.)
(Megjelent a Szó-kincs 2020 című antológiában)