Hát akkor Kispetinek, akkor biztos annak, találgatta tovább, már csak a játék kedvéért is, mert szerette az asszonynak ezt az átváltozását varjúba, onnan hollóba, hollóból meg riadt tyúkba, mert most fejben kétségbeesett rohangálásba és kapirgálásba kezdett. Jól hallható nagy puffanással huppant le a viaszkosvászonnal borított hokedlire, ügyesen kikerülve az egyik saroknál kiálló szög fejét, fél lábát, amelyik erősen megdagadt, azt kissé kinyújtotta, kendőjét ölébe tette, arcát göcsörtös ujjai begyének gyűrűjébe helyezte, és vészjósló vékony hangon fakadt ki. Kispetiék meg amoda járnak átal a város határába, ahun van az a hely, na, hogy akarjam mán mondani, tudod, amékbe az ótósoknak adnak enni, az a mekkonác, vagy hogy is híjják, ott adnak nekijek valami fasírozottat meg kromplét, aszmongya, meg kaólát, aszmongya, annyit iszik belűle, amennyit akar. Hát mondom nekije, te kópéfajzat, hát van nekem itthol kaóla, szőke is, barna is, minek ott iszod, oszt aszmongya, mer az másabb. Mitű vóna másabb, kérdtem, de mán nem is figyelt rám, csak nyomogta azt a kis gépit, a petriszt, vagy mi az, amin mindég játszódik, az is csak játszódik folyton, panaszolta neki az a Mari néni, aki olyankor többeknek nem jutott elsőre eszébe.