– De komolyan, hallod? Már az égő csipkebokorral felgyújthatták volna az egészet… Ilyen bolondságot kitalálni, ilyen felelőtlennek lenni. – mondta W. S., és optomotoros indukcióval, vagyis a szemével kavargatni kezdte az elektrolitalát.
– Ja, ne is mondd! Aztán később, amit világégésnek neveztek, vagy amikor feltalálták az atombombát. Meg a sztellarátort! – tette hozzá P. M. elnéző mosollyal.
– Figyelj, és amúgy te gondoltad volna, hogy a gőzgépből ez lesz? Hülyeség volt rávezetni őket? – kérdezte az egy irányból átlátszó ablakon bebámulva W. S.
– Nehéz ezt megmondani így utólag. Utólag is. Az biztos, hogy hamar rákattantak a szénre, utána meg ugye megtalálták az olajat. Pedig emlékszem, azt csak kenőanyagnak szántuk.
– A forgatáshoz?
– Persze, mindig így szoktuk. Régi, de megbízható technológia. – tárta szét kezét P. M.
Itt egy kicsit megakadt a beszélgetés, W. S. az italt tele-szürcsölte, most már kellemes hőfokon izzott, P. M. pedig belemerült a háttércsipogás zenszerű békéjének élvezetébe. Két öreg szaki, gondolhatta volna az arra járó, de nem voltak arra járók, a küldetést ketten hajtották végre. Illetve egyvalaki még volt, a mellettük lévő másik helyiségben, mégpedig Wubbo van der Ockels, a méltán híres jövőtervező. Hármójuk közül ő nem tudta pontosan, hogy hol van, hogy hogy került oda, és hogy kik ezek, akik kérdezgetik, nyomogatják, bizgerélik már egy ideje.