Harmónia. Nem akarok új fejezeteket nyitni, mondtad, de…, tetted hozzá. Ha nem akarsz, bazdmeg, ne nyiss, gondoltam magamban. Nagyon fájt ezt gondolni, a bazdmeget különösen. És mi az a de? Figyelek, mondtam a neutrálistól felfelé alig divergáló kedvességgel. Az is fájt. Valahogy olyan idegen volt alig kedvesnek lenni veled, mint kimondani, hogy neutrális meg hogy divergáló. Mi két moll vagyunk, mik ezek a koppanások, ezek a csörömpölések?

Empíria. A család az a hely, ahol a veszekedés van, mondja a kliensem. Ezt írja fel, javaslom, de végül én írom fel. Nekem is van családom. Nő egyébként a kliensem. Mi jut még eszébe erről a képről? – kérdem. A zsírkréta, feleli meglepetésemre. A zsírkréta? A zsírkréta. Milyen formában? – kérdem. Nagy páratartalomban szétkenődik a smink, mint a zsírkréta, mondja. Bambán nézek. Például sírás közben az arcon nagy a páratartalom, teszi hozzá tisztázólag.

Homopátia. Hogy vagy, kérdi. Hát, nemtom, nem túl jól, válaszolom. Na, ne legyél már negatív, mondja. Legyél jól! Jól van, akkor jól vagyok, válaszolom. És tényleg megnyugszik. Bocs, hogy élek, gondolom.