Holtvágány

(novella) (részlet)

Az ürességgel nincs mit kezdeni, az üresség egy fojtogató hiány, a gyár látványa abszurd a hangok, a lánglobogás, a vascsattogás, a gépek zúgása nélkül, eleve nem száll az a por, vaspor vagy szénpor, vagy akármi, ami kellene, hogy legyen itt újra élet, legalább a vasút egyik oldalán, mert a másik oldalon még úgyis sokat kell várni az életre, ahol sírfeliratok szolgáltatják az irodalmat, kövek a bölcsességet és krizantémok meg árvácskák az emlékezést, ott még (vagy már) tulajdonképp áll az idő, szinte áll, ahogy a maga lomhaságával vánszorog, ahogy fél óra alatt ér földet egy elszáradt levél, ahogy hosszú évek alatt repedezik csak meg a sírkő, és amit Rátótéknál csináltatnak, az meg még lassabban, ahol az ősz nyomai még tavasszal is láthatók, mert nem sürgős az újjáéledés.

Minek

(kispróza; részlet)

A konyhában, amikor még megvolt, az utolsó képkockákon félbehagyott vacsora, félig lerágott csirkecsont, kettétört kenyér, uborkavég, pohár víz. Minek. A konyhából valami mégis megmaradt: a földre esett villa fülsértő csörgése. Evett, akkor kapta a hírt. Kiesett. Egyszerre zuhant rá a semmi.

Újraindítás

(novella, részlet)

– De komolyan, hallod? Már az égő csipkebokorral felgyújthatták volna az egészet… Ilyen bolondságot kitalálni, ilyen felelőtlennek lenni. – mondta W. S., és optomotoros indukcióval, vagyis a szemével kavargatni kezdte az elektrolitalát.
– Ja, ne is mondd! Aztán később, amit világégésnek neveztek, vagy amikor feltalálták az atombombát. Meg a sztellarátort! – tette hozzá P. M. elnéző mosollyal.
– Figyelj, és amúgy te gondoltad volna, hogy a gőzgépből ez lesz? Hülyeség volt rávezetni őket? – kérdezte az egy irányból átlátszó ablakon bebámulva W. S.
– Nehéz ezt megmondani így utólag. Utólag is. Az biztos, hogy hamar rákattantak a szénre, utána meg ugye megtalálták az olajat. Pedig emlékszem, azt csak kenőanyagnak szántuk.
– A forgatáshoz?
– Persze, mindig így szoktuk. Régi, de megbízható technológia. – tárta szét kezét P. M.
Itt egy kicsit megakadt a beszélgetés, W. S. az italt tele-szürcsölte, most már kellemes hőfokon izzott, P. M. pedig belemerült a háttércsipogás zenszerű békéjének élvezetébe. Két öreg szaki, gondolhatta volna az arra járó, de nem voltak arra járók, a küldetést ketten hajtották végre. Illetve egyvalaki még volt, a mellettük lévő másik helyiségben, mégpedig Wubbo van der Ockels, a méltán híres jövőtervező. Hármójuk közül ő nem tudta pontosan, hogy hol van, hogy hogy került oda, és hogy kik ezek, akik kérdezgetik, nyomogatják, bizgerélik már egy ideje.

Feszkó (Konyec filma)

(novella) (részlet)

Feszkónak minden jó volt, és ez nem volt már elviselhető: eleve gyanús volt, mert ugye, mi van, ha csak elvakult, és nem látja a veszélyes valóságot, másrészt meg mije van neki, egy szaros kis élete, az ekszekjutiv frontofiszmenedzseri melóval, parasztokkal való pofázással. Ezen hetekig hergelte magát, aztán inni kezdett azzal a valamilyen Lacival, Fassetuggya Laci, így nevezné most, és ez feltárta az ő való igazságát, hát ha nem is közvetlenül az ital, de hogy itt Szandrával találkozott, aki mondta avval a szent babaarcával, hogy mennyire örül, hogy ha már nekik nem jött össze, de a Feszkót kedveli, és a Nikit is kedveli, és hogy sokkal jobb ez így, mintha a Niki is a Karcsival vagy a Bartha Pállal (…) jött volna össze. Hát itt Feszkó ledobta a szíjat, hogy kivel, meg mikor, meg hogy ő ezt nem gondolta volna, ő marha, de most kinyílt a szeme, seperc alatt összedobott egy komplett szövetséget maga ellen, aminek értelme nem volt ugyan, viszont azt nem is kellett firtatni, a tény az éppen elég volt.