Ragadd meg a holnapot

Ott ültél a macskával az öledben, ahol szoktál, a kopott JYSK-es kanapén nézted a kopott esti utcát, amin emberek sétáltak valahonnan valahová a fényreklámok és a diszpléjek előtt, és a macska nemrég abbahagyta a dorombolást, már békésen aludt, a füle csücske és az egyik első mancsa meg-megrándult, ahogy szaladgálásról álmodott egy kevésbé épített környezetben. Közös volt bennetek, benned és a macskában ez az álmodozás. A rutinos nézelődő a hónap ismeretében a járókelők számából le tudja vezetni, hogy a hét melyik napja van. Hétfőn például alig kolbászolnak az utcán, kedd és csütörtök az értelmiségi fiataloké, pénteken előkerülnek azok, akik majd csak lesznek értelmiségiek, meg akik már nem annyira fiatalok, és szombat-vasárnapra szinte csak az utóbbiak maradnak. A kor változik, és ez is jól nyomon követhető annak a Károly körúti lakásnak az ablakából, ami másfél szobás, mert minek nagyobb, ez is főleg a macska miatt van ekkora. Az emósok egy időben szinte besötétítették a körutat, aztán megfogyatkoztak, divatjuk múlt, leérettségiztek, lediplomáztak, lenyugodtak és letelepedtek. Mielőtt a gyerekeik árasztanák el a környéket, még jönnek a lumberszexuális szakállú kamaszok, akikből az elején a favágók masszívsága még hiányzik, de lassan felnőnek a stílushoz, ők is érettségiznek satöbbi, kár most ezen így tételesen végigmenni. Megtetted már ezerszer, elhisszük neked!

Úgy volt megcsinálva a franciaerkélyes szoba, hogy ne nagyon lehessen belátni, fikuszok és könnyezőpálmák takarták az ablak nagyobb részét. Ettől elég sötét lett, de biztonságot adott. Hogy kifelé mégis lehessen látni, a kanapé egészen az ablak elé volt tolva, a szobának háttal, így a növények közében három-négy irányba is nyílott némi kilátásod. De ez hülyeség, mondta anyád is, meg apád is, hogy így tenni be a kanapét, hát ha vendéged jön kislányo… Nem jön, mondtad, és rádhagyták. Nem értettek, sem most, sem korábban. Fura lány; csinos, de fura, így mondta apád a rokonoknak (akikkel tök régóta nem találkoztál), mintha a kettő között kellene lennie valamiféle logikai kapcsolatnak. Végül is. Akárkit megkaphatna, gondolta anyád is, de nem merte mondani. Sose volt annak jó vége.

Ilyenkor te is érezted a feszültséget, hajjaj, te érezted csak igazán. Milyen vékony az a mezsgye, sőt borotvaél, ami elválasztja a kényelmetlen, de békéssé erőltetett együttlétet a kirobbanó veszekedéstől. Milyen szar az is, gondoltad, hogy arra kell gondolni, hogy menjenek már haza. Hogy hiába szereted őket, ha nem hagynak élni, és ha nem hagynak élni, ezt nem tudod elmondani nekik. Pedig öregszenek már, ki tudja, mi lesz, és az mikor történik meg. Az idő eléggé véges.

Tételmondatokkal zártad naplód bejegyzéseit, amibe feljegyezted az utcán látottakat. Például hogy „Sose volt annak jó vége”, vagy hogy „Az idő eléggé véges”. Egyszer meg azt írtad, hogy „A sínek, tudom, a Múzeum körúton összeérnek, egyszer majd megnézem”, de a második tagmondatot előbb kihúztad, aztán újra odaírtad fölé. Ebben a naplóban bontakozott ki az életed. A körút majd’ minden estéje dokumentálva volt benne, és erről tudtad – hiszen tételmondatként egyszer ezzel zártad aznapi bejegyzésedet –, hogy „Ez a napló irracionális”. Neked ez volt az életműved, ez a dokumentálás volt az életed.

Szerettél volna lemenni az utcára te is, ha nem is minden nap. Mármint nem töltöttél volna minden napot az utcán, de minden nap azt gondoltad, hogy néhány napot ott töltenél, mondjuk hetente. Szeretted az ilyen kissé talányos fogalmazásokat is, amiknek a pontos megértése másnak fejtörést okoz. (Mert addig sem kérdez.) Úgy is voltál vele, hogy majd lemégy. Ehhez kell egy jó alkalom, klappolnia kell több dolognak, így például az időjárásnak, a hét megfelelő napjának kell lennie (kezdésnek egy későtavaszi, esetleg koranyári szerda egész jó), kell még aztán kedv, hangulat, egy úti cél, meg valaki.

Nos, valakikkel nem álltál túl jól. Régi valakikre emlékeztél, egyre halványabban, akikkel valamikor jártál ide-oda, aztán meg már kevesebbet, végül semennyit. A valakik egy ideig hívtak, aztán nem hívtak többé. Ezért egyszerre éreztél akkor hálát és dühöt: hálás voltál, hogy békén hagynak, és dühös voltál, mert valami fenyegető, baljós sugallat azt üzente, zsákutcába gyalogoltál, és egyre inkább egyedül maradsz benne.

Nem, nem önszántadból mentél abba a nyomorult utcába, hanem sodródtál. Mert amikor még akkor volt, amikor a valakikkel valahová mentetek időnként, akkor egyre gyakrabban támadtak rossz érzéseid, félni kezdtél például a részegektől és a kapualjakban megtörténhető nemi erőszaktól, aztán a nagykörúti kocsmák higiéniája sem tűnt a legtökéletesebbnek, ráadásul egyszer csak elkezdted hülyén érezni magad táncolás közben, tuti, hogy mindenki rajtad röhög, ezen a sportmelltartó sem segített. Így kezdtél el kimaradozni, kikoptál a frissdiplomás társaságból. Kevéssel utána kezdődött, hogy a békávézás is rossz érzéseket keltett, de olyan megfogalmazhatatlanokat, hogy ha lettek volna még azok a valakik, akkor sem tudtad volna elmondani nekik. Abban az időben indult fogyásnak a tér; a korábban szinte érintésközelben lévő helyek – gondoljunk itt akár csak a Pázmány piliscsabai campusára, a Kamaraerdőre vagy a Naplás tóra, hogy ne is menjünk le a Balatonig – meg kívül kerültek rajta (a téren), kívül a szűkülő eseményhorizontodon. A folyamatosan táguló világegyetemben, úgy érezted, te vagy az egyetlen, akinek és aminek a környezete folyton zsugorodik. De azért kitartóan tervezted, hogy majd akkor a jövő héten már tényleg, elmégy meg minden, addig pedig elképzelted, hogy elmégy. Amíg nem volt rossz elképzelni is. Amikor már az volt, akkor nem azt képzelted, hogy elmégy, hanem hogy egyből ott vagy.

Ott lenni valahol, ahol rég nem voltál, nem volt könnyű, hiszen halványultak az emlékeid. Az emlékezésben nagyon fontosak a részletek, a nüanszok: apró tárgyak, koszfoltok, karcok, életérzések, illatmorzsák, színárnyalatok. Ezek egyre koptak, és sorra jöttek azok az alkalmak, amikor egy-egy ilyen helyről úgy érezted, nem is akarod többé odagondolni magad, mert már nem volt olyan, nem volt meg az a sajátossága, meghittsége, szellemisége, ki tudja, mije, ami akkor megvolt, amikor ténylegesen ott voltál. Szinte rá sem ismertél már ezekre a helyekre. Közben meg tovább szűkült az a tér, egyre biztosabbnak tűnt otthon lenni. De a Csengery utcában nehéz otthon lenni, olyan, mintha egy kőbányában kellene otthon lenni, ezért három év rákészülés után elhatároztad, hogy elköltözöl. Hát ezt az érzést nem kívántad senkinek, huszonnyolc évesen feladni mindenedet, mármint a kis bérelt lakást, mindent az utolsó szögig összepakolni, kivéve talán a piperecuccokat és egy szett ruhát, dobozokba, és várni, hogy mi lesz. Kik azok, akik másnap jönnek költöztetni, mit fognak csinálni, mi fog elveszni, minden befér-e majd az új lakásba, jönni fog-e a tulaj, és még száz másik kérdés gyötört, de végül megcsináltad: akkor költöztél át a Károly körútra.

Grafikusként távmunkába tudtál vonulni, ez szerencse volt, hiszen már nem tudtál bejárni dolgozni, vagy legfeljebb úgy, hogy a buszról, amivel tizenegy megállót kellett menned, két-három alkalommal is leszálltál, mert nem bírtál rajtamaradni. Nem nem akartál, hanem nem bírtál. Levitt a lábad. Az a mindig blézerekbe öltöző MLM-es csaj a negyedikről azt is hitte, hogy a harmadik megálló közelében dolgozol, mert ott már rutinból leszálltál inkább mindig – pont azért, mert láttad, hogy látnak, és nem akartál magyarázkodni, hogy miért nem mindig szállsz le. Na mindegy. (Ez volt sok naplóbejegyzésed záró tételmondata egyébként.)

Szóval az idő előrehaladtával nagyjából a lakásra szorult össze a tér, plusz a közeli boltok néha, napközben. A macskának az is előnye volt, hogy kellett neki venni enni, vele nem tehetted meg, amit magaddal, hogy nincs „kedved” lemenni kajáért, inkább nem eszel, meg Netpincér. Még a WMN-en olvastad egy cikkben, hogy a magadfajtának kell növény vagy macska.

Az a fontos, gondoltad gyakran, gyakorlatilag mindig, amikor nem mentél el valahová, hogy majd el fogsz. Majd el fogsz tudni. Pont most még nem, de majd legközelebb. Van még idő, fiatal vagy. Csak egy kicsit legyen jobb, múljon ez a gyomorgörcs, vagy félelem, vagy mi a csuda. Még csak huszonkilenc vagy, nincs még veszve semmi. Még csak harminc vagy, még nem késő. Még csak harmincegy vagy, semmi vész, még épp időben vagy. Úgyis akkor érdemes párkapcsolatot kezdeményezni, ha rendben vagy magaddal, nem a másik feled keresed, és majd utána már minden fog menni, a két-három gyerek meg jönni.

Negyvenkét évesen is hiszed még ezt, és talán eddig nem is tudtad, de nincs már más választásod, mint ezt hinni, miközben nézed az utcán az ismeretleneket. Vágysz oda, de félsz tőle, már nem tudod, miért; csak azt tudod, hogy el fog múlni. Még beleférhet. Jó, nem volt kapcsolatod tizenakárhány éve, nem is szexeltél, de mindened működik, toleráns vagy és jólelkű, nem fogsz magadra maradni, gondoltad.

Annyi csak, hogy az este hátralévő része nem teljesen szokás szerint fog telni. Kapni fogsz majd egy üzenetet egy chatcsoportban: egy középiskolai osztálytársad, aki fiatalon szült, meg fogja osztani a lánya szalagavatós videójának a linkjét, és unalmadban, félig öntudatlanul rá fogsz kattintani. Először egy mélyről törő morajlást fogsz érezni, amikor klasszikus rockhimnuszok szólalnak meg, és olyan legendává, egyben közhelyessé vált sorokat fognak énekelni, hogy végül arra jöttem én a világra, hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába – mind ismerjük az ilyeneket. Közben nézed a hormonoktól duzzadó, tűzben égő szemű fiatalokat, a kis felnőttkezdeményeket, és nem fogod érteni, mi az a rázkódás, egészen addig, amíg a könnyeid ki nem gurulnak majd, mint valami kis gyöngyök, csilingelve, és próbálod visszanyomni őket, de hasztalanul, és a macska is dorombol neked újra, te meg szinte kapaszkodsz a bundájába, közben madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek, ami terád is rádhull, és realizálod, hogy ezek itt a veled egykorú valakik gyermekei, hogy most már az ő idejük jön, és te lemaradtál a… miről is…? Nem fogod tudni vagy nem fogod merni kimondani a súlyos felismerést, hogy: az életről. Ezért vágjuk is itt el a filmet!

Másnap majd felkelsz, a szokásosnál is jobban szeretgeted a macskát, fáradtan kávét főzöl, eszedbe jut az előző este, elmerengsz, és arra gondolsz, hogy nem fogsz felelőtlenül kattintgatni mindenféle linkekre, meg hogy most már tényleg, egyszer majd le fogsz menni legalább az utcára, kezdetnek jó lesz, csak klappolnia kell több dolognak, így például az időjárásnak, a hét megfelelő napjának kell lennie, kell még aztán kedv, hangulat, egy úti cél, meg valaki.

Hát nézd, te tudod, meddig mondogatod még magadnak, hogy ma ma van, holnap meg csak holnap lesz, de tényleg elég szar már az a kanapé, szóval remélem, egyszer tényleg megragadod a holnapot.

(Budapest, 2023. október 31.)