Minek

A foteljében ült. Kopottnak érezte, pedig nem volt az, egy egész jó állapotú fotel volt. Ez az egyetlen maradt meg a világból, meg ő. A padló is eltűnt alóla, az alól a föld, az alól a bolygó, az alól a Naprendszer, és így tovább. Rideg, örök végtelenség.

Bekapcsolhatná a tévét, minek. Felvehetne az asztalról egy Örkényt, rövid, néhány perces történetek, minek. Néhány perces történetek minek. Percek minek. Történetek minek. Örkény minek. Betehetne valami zenét, minek. Sting minek. Vagy relaxációs zene. Minek. Nemrég még jógázni akart, minek. Ellazulni hogyan. Minek. És a tánc is! Azt mindig szerette, de most minek. És ha már az is minek, akkor minden minek. Mindene megmerevedett. Valahogy mégis felállhatna, minek. Hova menni a semmiben, és minek. Ott mit csinálni, ahol a semmi is semmi, nem lehet. Mikor sincs, a mikor is minek. Hirtelen nagynak tűntek a körmei, levághatná, minek. Nincs más, csak a fotel, a semmi és a körmök, amikkel kapaszkodik, minek.

Bódult volt, erősen szédült. Megpróbálhatna lefeküdni, minek. Álmodni minek. Álmodhatna ébren is, minek. Az álom is minek, az ébrenlét is minek.

A konyhában, amikor még megvolt, az utolsó képkockákon félbehagyott vacsora, félig lerágott csirkecsont, kettétört kenyér, uborkavég, pohár víz. Minek. A konyhából valami mégis megmaradt: a földre esett villa fülsértő csörgése. Evett, akkor kapta a hírt. Kiesett. Egyszerre zuhant rá a semmi. Csendrobbanás: az autók zaja, a szél zúgása, az óra ketyegése, a hűtő duruzsolása, a macska kaparása, a zene, a… nem is tudni, mennyi hang van körülöttünk, és ez mind egyszerre megsza… Csak a villa végtelen zörgése és a vonalbontás hangja. Amíg még létezett az idő, percekig tartotta füléhez a telefont, miután megszakadt a hívás. Talán bemondják, hogy vicc, telefontréfa. Pí-íp, pí-íp, pí-íp. Nem mondtak utána mást neki. Kinyomta. Magára lett maradva. A csendben akkor eltűnt előbb a japánbirs az ablak alól az édesrózsaszín virágaival. Pikk-pakk. Hova lett, gondolta. Aztán a szomszéd házak, a felhő, az ég. Ekkor lett sötét. Aztán a konyhabútor, félhomályban felsejlettek a poros, pókhálós falak, és a tűzhely mögött a gázcső csonkja, amiből most dőlt: a semmi. A mosogató is eltűnt, és a csapból is ömlött: a semmi. Aztán azok is el. A semmi színtelen, szagtalan gáz. Végtelenre szűkült-e a tér, vagy végtelenre tágult, nem tudta. Előbb az asztal lapját markolta meg, szédült, ránehézkedett, valahogy felkászálódott. Akkor tűnt el a szék is, vissza nem is ülhetett volna. Megemelte az egyik lábát: eltűnt alóla a járólap. A másikat is: az alól is. Megtántorodott, a fal felé lépett, némán tűntek el a járólapok, és eltűnt a fal, ahogy nekidőlt, éppen hogy vissza tudott ugrani a konyha közepére, ahol volt még járólap, minek. A villa zörgése. Innen tántorgott el a fotelig. Talán így történt, talán nem; nincs, aki pontosabban emlékezzen rá. Lehet, hogy a részletek nem stimmelnek, de most tényleg: pontosítani minek.

Ki gondolta volna, hogy ez lesz. És ha kigondolta volna, hogy ez lesz, akkor is. Így rázuhanni a semminek semmire nem lenne szabad. Talán ha lassabban történik, íve van, ha felkészülhetett volna, ha… ha? Miért? Akkor? Ha megszűnik az idő, mindegy, mikor kezdődik a nincs.

A foteljében ült. Semmilyennek se érezte, és nem is volt semmilyen. A villa fülsértő zörgése, erre emlékszik csak, meg hogy előtte minden olyan kerek volt, készült, tervezett, hitte, amit kellett, csinálta, amit lehetett. De azt már, hogy mi lehetett volna, ha nem csörög a telefon, elképzelni minek. Minek? Mert nincs más ebben a fotelből, ürességből és villazörgésből álló szétfoszlott, örökre semmibe zárt világban, csak a kényszeredett gondolat, a mi lett volna ha. Meg a hol rontotta el. Na igen, ez. Mit tehetett volna. Valamit tehetett volna talán, vagy nem. Önmarcangolás, sokaknál ez a gyász első lépése. És mivel megállt az idő, messze még a feloldozás.

(Budapest, 2019. március 25.)