Maggileves

Láttam, hogy ki fog futni a maggileves,
először csak süvített a fazékban,
aztán már a fedőt rezegtette,
figyeltem, koncentráltam rá,
mert elviselhetetlen voltál éppen,
pont, mint egy fortyogó leves,
csak a maggilevest nem szeretem,
téged meg szerettelek.

Azt hittem, menten belédhalok,
hogy ott belédgebedek,
de csak mondtad, mondtad,
kiabáltál, azt mondtad,
hogy ————————————–,
bassza meg, nem emlékezem.

A konyha falai rámgörbültek,
végtelenül szűknek tűnt a tér,
aminek közepén rámhajoltál te is,
arcod haragos volt,
mint Hemingway tengere,
szemed szikrákat szórt,
fut ki, az isten verje meg,
a maggileves.

Gejzírek közt erőltetett menet,
az volt, amíg felálltam,
s melletted slisszanva
a tűzhelyhez léptem,
és azt mondtam, a francba,
még tésztát se főztünk bele.

Aztán arra gondoltam,
olyan ez, mint az életünk,
a hús nem hús,
a répa nem répa,
csak szintetikus vegyi elem,
csak egy nemtudommi,
már nem tudtam kigondolni,
mert láttam, ahogyan megszületünk,
kedvező párás környezeti feltételek között
kioldódnak belőlünk az összetevők,
az illatok például, amik nem egyediek,
de legalább illatok, és az ízek,
amik ócskák és közönségesek.

A maggilevesek és az emberek
mind egyformák, ismertem fel,
csak a hibáik különböztetik meg őket,
de mind megszület, fél és szeret.

Mert akkor is,
kezdted az újabb rohamot,
mert akkor is,
és villámokat szórt a szemed,
és fogalmam sem volt,
ez mikor, mi lehetett,
csak álltam a fazék mellett,
szemembe kis híján könny szökött,
menj el, mondtam, vagy adj egy rongyot,
kifutott ez a szar, mint te meg én,
bár nincs bennünk szójalecitin,
sem emulgeáló- és tartósítószerek,
és talán ez is a baj, tudod,
hogy nem tudunk őrizni,
mint a cserépkályhában
a parazsak a meleget,
csak lángolunk, elforrunk,
két elcseszett maggileves.

(Budapest, 2019. január 18.)