Valamilyen Gusztáv szerzői oldala
Valamilyen Gusztáv
Hommage-variációk egy pattanásra
Arctonik
(Hommage à Háy János)
A front miatt fájt a fejed, ezt lehetett tudni, mert tegnap fájtak az ízületeid, és arról egyértelműen lehet tudni, hogy amióta volt az a hülye baleset. Vagy ha az állkapcsod tegnapelőtt itt, tegnap ott, és ma amott, akkor nem kell a pánik. Lehetett tudni, semmi okod nem volt megijedni. Főzted közben a kávét, amikor megijedtél, az automata gép duruzsolt, közben az ablak alatt a kukásautó, tehát akkor időben, hét, hétóraöt körül, ezt is tudhattad egyébként. Duruzsolt Pamur Barmaszattva is, indiai angolsággal vezette a meditációt a meditációs appodban, megérte a pénzét, gondoltad, és nem teljesen helytelenül, de mondjuk szinte soha nem ültél le mellé, mármint a telefon mellé, meditálni Pamurral, vagy Pam úrral, ahogy vicceskedve mondogattad. Mármint magadnak, mert egyedül voltál, tudod. Ha leülsz mellé, ellazulsz, talán a fejfájásod is megszűnik, ami a front miatt, ezt lehetett ugye tudni, de nem lehet mindig kedve hozzá az embernek, gondoltad. Kakofón reggeledben így rosszkedvű lettél, hiába, hogy om mani padme hum, om mani padme hum, om mani padme hum, nem találtad magadban a drágakövet. Aki lótusz helyett lót-fut, ugye. Mármint hogy azzal ez megesik, most így jártál te is, amúgy kár érte. Így mentél ki a minigarzon fürdőjébe, ilyen ijedten, hogy a fejed mitől, hogy biztos valami agy-. Nem az volt pedig.
Te minden reggel. A kistükörben. Amíg a háttérben sistergett a kakófónia, te ott álltál. Mi itt az érdekes. Ezt mondtad, nem is kérdezted, mi itt az érdekes. És semmi. Talán a blúz gallérja, ahogy. Egy hajtincs. De nem, semmi sem érdekes, még a kukásautó a háttérben a legérdekesebb. Nem is értetted, más miért nézett rád, az arcodra. Olyan unalmas, mint egy, ráadásul a színe se, a tapintása se, mintha nem is a tiéd volna. Akkor meg miért? Biztos kipécézett. Dugni akar (amúgy sosem értettem, azzal mi lett volna a baj). Észrevette az izét, itt nem tudtad pontosan, hogy mit, de nem szeretted. Hagyjanak békén, te be akarsz olvadni, fel akarsz oldódni, láthatatlan akarsz lenni, nem is akarsz lenni, maximum vanni. Kihúzni. Túlélni az életet. (Bocs, nem, ilyet sosem gondoltál, ilyen mélyre nem, hétnullaötkor meg pláne. Ezt én egy kicsit túlfilozofáltam itt.) Átvészelni (a semmit amúgy, de ezt is csak én teszem bele). Nézted. Mi itt az érdekes. Ezt mondtad, nem is kérdezted, mi itt az érdekes. És semmi. Mármint tényleg semmi. Talán a blúz gallérja, ahogy. Egy hajtincs. De nem, semmi sem érdekes, még a kukásautó a háttérben a legérdekesebb (de nem azt nézte az a más, mert a kukásautó akkor nem volt ott, amikor az a más nézett). Napokig töprengtél, ezzel izélted el minden reggeledet. És akkor az egyik napon az ötödik sípszó nyolc órát jelez, mondták, késésben lehettél. Nézted magad mereven, és megláttad. A kistükörben. Hogy mi az érdekes. És arra gondoltál, hogy. Talán attól. De az meg nem lehet. De lehet. De nem. Semmi értelme nem volt vitatkoznod magaddal, lehettél volna okosabb. A fejfájás összezavart. Megláttad, és elszégyellted magad, hogy hát ez, ez az érdekes? De hát ez csak egy szar pattanás! A kezeid már önkéntelenül is az arctonikot keresték neked. Mire észrevetted, már be is kented. Mármint a pattanást. Ez a kicsi lett volna, ami megkülönböztet (legalább ma), de te ezt is letörölted.
Arcok bijektív vetületben
(Hommage à Esterházy Péter)
Ezerhétszázhányban apám egy napon felkelt, tükörbe nézett, és konstatálván, hogy abban megjelenő hercegi orcáját randa pattanás csúfítja, többé nem tudott tükörbe nézni. N. városában minden tükör e napon összetörött, szükség rájuk tovább nem lévén az Úr továbbmozdította hatalmas futószalagján az anyagok stációját. A tükrök isa por lettek, és az asszonyok sírtak. Apám soha többé, más városban sem tudott tükörbe nézni, pedig soká élt még, és rám sem nézett azután, hogy azt mondták neki, tiszta apja vagyok, nehogy akárcsak bennem meglássa magát, és úgy bandukolt eme Úr eme futószalagján, és oly soká, hogy végül, midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismerte volna fel magát.
Jómagam egyébként nem foglalkozom ilyen kérdésekkel, a pattanás is pötty, a focilabdán is pötty van, metszetük nem üres voltának felfedezése azt a hitet erősíti bennem, hogy ez is csak játék, esetleg kis hiba a futószalagon, amelyen gyártódva vanódok, vagy hogy, ami apám orcáját az enyémtől elfordítá, és sokszor eszembe sem jut, hogy ha apám nem nézett a szemembe, akkor – az egymásra nézés bijektivitása okán – én se nézhettem az övébe, tehát midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismertem volna fel apám arcképét.
Apja fia
(Hommage à Tar Sándor)
Pásztorék mindig a hathúszas személlyel kellett, hogy járjanak be Debrecenbe, mind a hárman, mondjuk más nem is volt, csak személy, a kispiros Bzmot, a három személy ezen a személytelen személyen döcögött. Ahhoz fel kellett kelni vagy fél öt körül, mert a disznók, meg mert messze volt az a szar állomás. A ragyás képű Pásztor kupicában mérte a távolságot, Pásztorné nem akarta, hogy Pásztor igyon, Pásztor pedig azt nem akarta, hogy Pásztorné ebbe beleugasson. De hogy az állomáson nincs büfé. Hát nincs, Jóska, pláne hajnalban. Pedig akkor lenne jó. Akkor, hogy az Isten lova faszát nekije, hogy aztat. Így jutottak el minden kora reggel a létavértesi állomásra, és a gyerek már nőtt felfelé, már titokban volt, hogy Pásztorral egy fél kupicát, fiam, tökösödj, mondta Pásztor, amíg a fürdőben van az anyád, na! És Pásztor fia tökösödött, nem is tudták róla, de már hajkurászta a lányokat a szakmunkásban, ahol villanyszerelőnek tanult, meg tanítás, vagy amit annak mondanak, na az után a lakótelepi parkokban. Jóskának is így lett az Ilike, mondták azok a helyiek, akik tudták, mert a saját gyerekeik ugyanott hajkurásztak, ez tiszta apjafia gyerek, úgya! Ebben a rokonság is egyetértett, az apjafiaságban, hogy a szemöldöke, a szája, a termete, hogy az tisztára a Jóska, még jó, hogy a ragyákat nem kapta meg tőle! Pásztornak Ilike volt talán az egyetlen szerencséje, azon túl sokra nem vitte, esztergált egész életében, pedig még művezetőséget is kinéztek volna belőle valamikor, de nem lett az, mindegy is, miért.
Azért a Pásztor fia, a Kisjóska egyáltalán nem volt olyan szerencsétlen, mint ahogy az apja gondolta róla, mert minden akart lenni, csak az a ragyás képű apja nem. Na az nem! Rohadni a GÖCS-ben, pácolódni a gépolajban, kapni a fémforgácsból, faszik között lenni egész nap, a nagy büdös lópikulát, gondolta, a villanyszerelés is elég szar, de legalább kis szerencsével bejuthat majd gazdagékhoz, és akkor seftelhet gázolajjal, román cigivel, ukrán vodkával! Lesz abból F Astra is, mélynyomóval, baszod! Bármit, csak ne azt, amit az apja! Bármi, csak ne, ami az apja!
Hattizenöt körül általában már letelepedtek a motorvonaton, olyankor a végállomáson még van hely, sőt, ilyen korán végig van hely, aztán ernyedten várták elbandukolni mellettük az álmos, didergő párában derengő kilométereket. Mit volt mit csinálni, semmit, Pásztor néha kiment a budiba, ott kortyolt bele a pálinkásüvegbe, amiről azt hitte, Ilike nem tud róla, de persze tudott. Egyik nap Sáránd után, valahol Mikepércs magasságában a fiú is felállt, hogy kimegy a budiba brunyálni, mennyél, mondták neki, és elindult. Belépett a mocskos budiba, pont az F Astrát tuningolta fejben, és hugyozás közben a mocskos tükörbe nézett. Nézte egy rövid ideig mereven, amit látott, aztán elhűlt, megrémült, remegni kezdett, a szemében valami feneketlen gyűlölet sötétlett, feltépte a vécéajtót, feltépte a motorvonat ajtaját, és azzal a lendülettel kiugrott a vonatból.
Csak Debrecenben lett gyanús, hogy nincs meg. Nem jött vissza, de hát ugye néhány perc volt csak a távolság, ha nagydolga volt, eltarthatott Debrecenig is, volt már ilyen. Most viszont nem szállt le, a budiban sem volt senki, a szülei meg álltak ott tanácstalanul. A kalauz végül kihívta a rendőröket. Csak órákkal később találták meg. Csak nyaktól lefelé roncsolódott annyira, hogy szörnyethalt, az arca szinte ép maradt. Csak egy ragya volt rajta. Egy olyan, mint az apján.
(Budapest, 2021. november)
(Megjelent a Szó-kincs 2022 című antológiában)