Idegentest

(novella) (részlet)

Novemberben az ember már a távolsággal van elfoglalva, hogy hány lépés még a buszmegálló a hidegben, mennyi még a be nem melegedett ízületeknek, hány térdroppanás kell az üdvözüléshez, ami maga a busz.

[…]

Egy perc, kettő, kettő és fél, kettő negyvenöt, így számolja az ember az időt a buszra várva. Végre feltűnik a köhögő, ólomfüstös doboz.

Időzítés

(novella) (részlet) (különdíjban részesült)

[…] odaállt a tábla elé Banu Laci, az elefántfülű, pocakos raktáros, piszkosfehér kötött pulóverben, ami alól kikukkantott az ing alja és a nadrág öve, és amin rénszarvasok vágtattak keresztbe egy csíkban; zsibbasztotta lábait a porckorongsérv, öt kilót nem emelhet, mondta, amire azt morogta a főnöke, hogy annyit nem is fog, az asszonyok is nyolcat mozgatnak, vagy pedig el lehet menni. El. Hova? Elment az idő, én már nem mehetek sehova – gondolta Laci, és összeszorította magát […]

• Találkozások
• Emlékekre
• Exitus
• Exitus II.
• Exitus III.
• Exitus IV.
• Angyali szerető
• Utolsó vérig
• Haiku a csendre
• Haiku a megfellebezhetetlen szerelemre
• Haiku egy búcsúhoz
• Haiku az emberségre
• Haiku az álomra
• Haiku a kétségre
• Türkizkék haiku
• Jin vagy Jang

Utolsó vérig

plakátragasztó
alkonyat, utcamécses
harca hajnalig

Libegő

(vers) (részlet)

kihajtogatom a szirmokat
sorra egymás után
nézd, ez vagyok én
ez a fura kis virág
meztelen
és ez itt a porzóm
ezekkel meg fotoszintézelek
fényt eszek, ha jön a Nap
és egy kicsit minden nap eljön
akkor is, ha felhősek a reggelek
 
és a bölcs szél, az is eljön
és elfújja a száradt
a megfáradt szirmokat
mi belőlem kél útra
hogy hová lesz vajon
látod, nem tudom

Maggileves

(vers) (részlet)

Mert akkor is,
kezdted az újabb rohamot,
mert akkor is,
és villámokat szórt a szemed,
és fogalmam sem volt,
ez mikor, mi lehetett,
csak álltam a fazék mellett,
szemembe kis híján könny szökött,
menj el, mondtam, vagy adj egy rongyot,
kifutott ez a szar, mint te meg én,
bár nincs bennünk szójalecitin,
sem emulgeáló- és tartósítószerek,
és talán ez is a baj, tudod,
hogy nem tudunk őrizni,
mint a cserépkályhában
a parazsak a meleget,
csak lángolunk, elforrunk,
két elcseszett maggileves.

Hommage-variációk egy hídra

(versciklus) (részlet)

(I.) Egy kritikus ponton
(Hommage à lélek)
 
Lám, rám a vám terhe szakad,
amit az átkelésért fizetünk,
hogy ez a híd, ez a fényes,
holdcsónakokból szőtt pillanatnyi ponton
kitartson, ha billegve is és alig, de
ne szakadjon szét egy kritikus ponton,
mert hát nem vagyunk mi halak,
csak most hallgatunk, de egyébként
kívánjuk a beszédet, és a vizet, mi éltet,
csak mértékkel fogyasztjuk, s ha kérdik a miértet:
mert nem vagyunk sem halak, sem cetek,
értsétek már meg végre, tébolyult istenek,
nekünk át kell érni arra a másik partra,
nincs alternatíva, így hozta a karma,
a ti határidőnaplótok, az eleve elrendeltetett.
És méghogy nincsenek jelek,
hát hogy állnak most fenn a csillagok?!
Nézd, az a hullócsillag én vagyok!
Nézd, az a hullócsillag én vagyok!
Te pedig a föld, az élet,
és én földet kell, hogy érjek,
még ha becsapódom is –
mert ez az isteni érdek.

Hommage-variációk egy pattanásra

(novellaciklus) (részlet)

Arcok bijektív vetületben
(Hommage à Esterházy Péter)

Ezerhétszázhányban apám egy napon felkelt, tükörbe nézett, és konstatálván, hogy abban megjelenő hercegi orcáját randa pattanás csúfítja, többé nem tudott tükörbe nézni. N. városában minden tükör e napon összetörött, szükség rájuk tovább nem lévén az Úr továbbmozdította hatalmas futószalagján az anyagok stációját. A tükrök isa por lettek, és az asszonyok sírtak. Apám soha többé, más városban sem tudott tükörbe nézni, pedig soká élt még, és rám sem nézett azután, hogy azt mondták neki, tiszta apja vagyok, nehogy akárcsak bennem meglássa magát, és úgy bandukolt eme Úr eme futószalagján, és oly soká, hogy végül, midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismerte volna fel magát.

Jómagam egyébként nem foglalkozom ilyen kérdésekkel, a pattanás is pötty, a focilabdán is pötty van, metszetük nem üres voltának felfedezése azt a hitet erősíti bennem, hogy ez is csak játék, esetleg kis hiba a futószalagon, amelyen gyártódva vanódok, vagy hogy, ami apám orcáját az enyémtől elfordítá, és sokszor eszembe sem jut, hogy ha apám nem nézett a szemembe, akkor – az egymásra nézés bijektivitása okán – én se nézhettem az övébe, tehát midőn elhalálozása bekövetkezett, nem ismertem volna fel apám arcképét.
 

Memento Mari

(novella) (részlet)

Hát akkor Kispetinek, akkor biztos annak, találgatta tovább, már csak a játék kedvéért is, mert szerette az asszonynak ezt az átváltozását varjúba, onnan hollóba, hollóból meg riadt tyúkba, mert most fejben kétségbeesett rohangálásba és kapirgálásba kezdett. Jól hallható nagy puffanással huppant le a viaszkosvászonnal borított hokedlire, ügyesen kikerülve az egyik saroknál kiálló szög fejét, fél lábát, amelyik erősen megdagadt, azt kissé kinyújtotta, kendőjét ölébe tette, arcát göcsörtös ujjai begyének gyűrűjébe helyezte, és vészjósló vékony hangon fakadt ki. Kispetiék meg amoda járnak átal a város határába, ahun van az a hely, na, hogy akarjam mán mondani, tudod, amékbe az ótósoknak adnak enni, az a mekkonác, vagy hogy is híjják, ott adnak nekijek valami fasírozottat meg kromplét, aszmongya, meg kaólát, aszmongya, annyit iszik belűle, amennyit akar. Hát mondom nekije, te kópéfajzat, hát van nekem itthol kaóla, szőke is, barna is, minek ott iszod, oszt aszmongya, mer az másabb. Mitű vóna másabb, kérdtem, de mán nem is figyelt rám, csak nyomogta azt a kis gépit, a petriszt, vagy mi az, amin mindég játszódik, az is csak játszódik folyton, panaszolta neki az a Mari néni, aki olyankor többeknek nem jutott elsőre eszébe.

h/é/teri

(vers) (részlet)

a terikét megint láttam
a boltban, a pénztárgép mögött,
aldiban vagy hol, szuszogott.
az a hosszú sor őelőtte,
a gumis szalag, ahogy megy
rajta az a sok cikk-hegy,
az az én sparnasszusom,
ahova kiöltözök mindig szépen,
rendes kispolgárilag
giccskereső kisködmön rajtam,
színesen-szagosan, igazi faxkalap,
egy csiricsóró déli amigo,
várakozok a sorban, amíg, ó,
a felvágottak, a tészták
és az élvezeti cikkek között
mindegyre csak az az egy
középburgonyális kérdés gyötör,
hogy a terike, az vajon
meddig őrzi meg menő seggét,
és láthatom-e egyszer fűszervajon,
illatos harmatban párolva,
élvezeti értékét mindenben megőrizve?
mentés másként, ez a kép fejemben tárolva.
ez az én molekuláris gasztronómiám
itt helyben mikroorgazmust okoz,
merev evéssel küzdök a sorban,
megbolondulok, bele terikébe,
össze-vissza vagyok már
mint a zavartgard művészet,
lelkem nem lelem,
mert eléd folyt, teri,
mint a kiborult tejföl.
stírölnélek, kelj föl!