valamilyen gusztáv

Párizs vándorünnep volt

Je suis ParisNekem nincs ismerősöm Párizsban. Mégis, minden párizsi ismerősöm. Rokonok vagyunk több ágról is: a szabadság, a humanizmus és a béke ágáról is. Egy nagy családnak vagyunk a tagjai, akik megtanultak egymás mellett élni, egymást elfogadni, magukon és egymáson nevetni, a problémáikat pedig fegyverek nélkül rendezni. Ezért nagy árat fizettünk, milliók véréből nőtt ki ez a mi olajfánk, és ezért a vérért felelősséggel tartozunk.

Kényelmes fotelemben ülve közlöm a kényelmes foteledben ülő veled, hogy veled is megtörténhetett volna. Lehettél volna te is az az ember, aki ma szeretne másnapos lenni, szeretne a német-francia meccs élményéről mesélni, arról a vagány tetkós gyerekről mesélni, felhívni azt a jó kis szőke csajt, meglátogatni az anyját, pénztárnál kapott mesefigurákat adni az unokahúgának, megszerelni a csapot: élni.

V. G. nem politizál a szónak abban az értelmében, amelyben fehérgallérosok vitáznak kupolás nagy termekben végetérhetetlenül, amelyben pártok zászlóit lengetik vadul, amelyben a demagógia olcsó fordulataival számháborúznak. De politizál a szónak a közügy értelmében, az író per definitionem, legyen mégoly’ ismeretlen is, a társadalom egyik hangja: mivel gondolatait a társadalmat alkotó emberek elé tárja, máshogy nem is tudna tenni. Politizál, hiszen az emberrel foglalkozik, így szükségszerűleg a társadalommal és a humanizmussal, tehát közügyekkel is foglalkozik; ha máshogy nem, hát magán keresztül veled is foglalkozik a szerény és sokszor esetlen eszközeivel. Ami most Párizsban történt, az közügy, közünk van hozzá. Mivel a legtöbben voltunk már olyan helyen, ahol ilyen dolgok történnek, nem mondhatjuk, hogy a terrorizmus jelensége minket nem érint, csak azt, hogy szerencsés túlélők vagyunk. De van 127 ember, aki nem mondhatja ezt, pedig ők sem voltak katonák, ők sem unták meg az életüket. Semmi másban nem különböznek tőlünk, csak abban, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Ez nem csak 127 ember és család egyéni tragédiája: közüggyé teszi, hogy véletlenszerű áldozatokká váltak.

Múltunkon és jelenünkön végignézve kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy háborúk voltak, vannak, és egy ideig még bizonyára lesznek is. Talán szükségszerűek is (ha el is lehet dönteni ezt a kérdést, biztosan nem ennek az írásnak a keretein belül). Olyan sok háború volt már, hogy kialakultak a saját szabályai, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy civileket – etikusabb korokban: magukat védeni képtelen embereket, legyenek bár katonák – szándékosan nem bántunk, különösképpen pedig nem ölünk meg. A világtörténelem legnagyobb szégyenfoltjai azok a helyek és időszakok, amikor ezt nem tartották be, és most egy ilyen szégyenfolt került a jelen lapjára. De azt se feledjük, hogy szégyenfolt az is, amikor mások tétlenül nézték e szabály felrúgását, érdemi válasz nélkül hagyva az értelmetlen agressziót.

Na de mit lehet a tegnapra válaszolni? Főleg, hogy nekem nincs egy ismerősöm se Párizsban. De még inkább, hogy minden párizsi ismerősöm. Mit válaszolnék, ha az Akváriumban, a Groupama Arénában és a Kazinczy utcában történt volna ez az eset? Szélsőséges agresszorok érkeznek egy olyan világból, ahol nem szabad szabadnak lenni – talán nem is tudnak szabadnak lenni –, ahol nem tudnak magukon nevetni néha, és ahol halál jár érte, ha kinevetnek. (Je suis Charlie, ugye. Ahol a könyvelő is az életével fizetett valamiért, amihez semmi köze nem volt.) A saját béklyóik a saját belügyeik lehetnének mindaddig, amíg el nem kezdenek a más törvények szerint élő Európában is a saját törvényeik szerint büntetni, ezzel harcra kényszerítve a békét ünneplő társadalmat. Értelemszerűen két helyen lehetne megvívni a harcot: ott és itt. Értelemszerűen alapvetően kétféleképp lehetne megvívni a harcot: párbeszéddel és fegyverekkel. A tegnapihoz hasonló itt elkövetett fegyveres támadás után jöjjön és jelentkezzen, aki tud meggyőző érvet mondani rá, hogy a válasz miért ne az ott és a fegyver legyen. Humanistaként és pacifistaként kétségbeesetten keresem, hogyan lehetne mást mondani, mint hogy „hát ha már valakinek pusztulni kell, akkor pusztuljatok ti”, és hogy „ha nem tudjuk őket kiválogatni, akkor menjen mindenki a levesbe”. Úgy érzem, nem hagytak választási lehetőséget, és ez egy szabadságszerető embernek mindig félelmetes. Szorongató kérdések merülnek fel.

Van-e kiútja Európának az agresszió elől? Ha van érv, vajon el tudná fogadni az a 127 ember is? Hány zárt koporsó felett lehet még hitelesen mondani, hogy ezek csak egyedi esetek? Vége lesz ennek valaha? Lesz még újra Párizs vándorünnep, vagy evolúciós zsákutcának bizonyul majd a humanizmus?

(Ha szeretnéd elmondani a gondolataidat, itt várlak.)